,,Hogy tudnék haragudni ezekre a szemekre"

14. rész(Miley szemszöge)

A hátsó ülésen ültünk, és folyamatosan puszilgattuk egymást. Joe a visszapillantó tükörben hátranézett, és így szólt:

- Ha nem hagyjátok abba, kiraklak titeket! – a 2 ülés között előredőltem, és válaszoltam:

- Úgy látszik valaki nagyon féltékeny, hogy neki nincs kit puszilgatnia! – hallottam, hogy Nick is nevetni kezdett.

- Ha-ha! – mondta Joe. Nem sokkal később megérkeztünk. Nickel kiszálltunk, Joe pedig elviharzott a kocsijával.

Befele menet Nick megfogta a kezem, megállított, majd leültünk egy, az udvaron lévő padra.

- Miles. Miért hitted, hogy nem állnék melletted, ha terhes lennél?

- Én nem hittem semmit, csak… csak tudni akartam. Amikor feleszméltem, hogy nem védekeztünk, akkor gyorsan elmentünk Selel a nőgyógyászhoz, és visszafele jutott eszembe ez az egész. De már megbántam, nem lett volna szabad így átverjelek… de ha ettől jobban érzed magad: azt hittem, hogy elhányom magam, amikor az uborkát ettem. – kacagtam, mire Nick is csak nevetett, majd folytattam – Most már tudom, hogy mindig mellettem leszel, és sajnálom, hogy kételkedtem, csak… nehéz elhinni ezt azok után, amik történtek… régen…

- Nézd, mi lenne, ha elfelejtenénk a múltat?! Tudom, hogy fontos dolgok történtek akkor, de… emiatt nem tudunk koncentrálni a jelenre… és nekem nagyon tetszik a jelen: itt ülök egy padon Miley Cyrus-sal, aki még maga sem hiszi el, de megint fülig szerelmes lett belém… - ismét csak nevettünk. Aztán csillogó szemeivel az enyéimbe nézett. Egyre csak közelebb hajolt, és a fülembe súgta – Maradj itt! – és elindult az ajtó felé. Mikor odaért megfordult, és csak nézett.

- Miért maradjak itt? – kérdeztem enyhén nevetve. Láttam, hogy az órájára nézett, aztán válaszolt:

- Mert kb. 2 másodperc múlva kapcsol be az öntözőrendszer! – a mondata végére tényleg be is kapcsolt. Tiszta víz lettem, de valahogy nem érdekelt. Nick is és én is dőltünk a nevetéstől.

- Ezért megöllek! – húztam be a csapokhoz.

Este 9 volt már, tehát eléggé sötét volt, de mi kint kergettük egymást, mint két öt éves. Mikor Nick elkapott csókolózni kezdtünk.

Kb. fél tíz lehetett, mikor végre bementünk a házba, de még mindig csak nevettünk.          

- Tüdőgyulladást fogunk kapni ezekben, a vizes ruhákban, ugye tudod? – nevettem még mindig, miközben már bent voltunk a nappaliban.  

- Akkor vegyük le! – jött oda hozzám, és elkezdte lefele szedni rólam a pólót. Felül már csak egy melltartó volt rajtam, amikor Nick megcsókolt.

Megzavarta a pillanatot, hogy Brandie nyitott be a bejárati ajtón. Amikor meglátott minket, gyorsan visszacsukta. Hamar észbe kaptunk, hogy akkor valószínűleg apuék is most jöttek haza, ezért gyorsan visszavettem a vizes pólómat, és kinyitottam Brandie-éknek az ajtót.

- Sziasztok! – öleltem meg először Brandie-t, majd sorba mindenkit.     

- Hogy vagy, kicsim? Már nagyon hiányoztál nekünk! De miért vagy tiszta víz? És… – közben rápillantott apu Nick-re – ő mit keres itt, szintén vizesen?

- Hát az úgy volt, hogy Nick… szóval épp most érkeztünk meg egy koncertről és pont mikor jöttünk befele elindult az öntözőrendszer, mi pedig a füvön álltunk…

- Ó, értem… - mondta apu, de szerintem nem nagyon értette. Aztán illedelmesen odament Nick-hez, és a kezét nyújtotta neki.

- Szia… Nick!

- Jó estét… - apukérdően nézett rá, mire Nick összeráncolta a szemöldökét, és folytatta -… uram?!

- Szóval… - és elengedték egymás kezét, én pedig közben odamentem Nick hátához, és átkaroltam a jobb kezét – Kislányom, Nick ugye nem volt itt egész héten? – hajolt hozzám közelebb.

- Apu?! – szóltam rá.

- Jó, befejeztem. – majd elment mellettünk… de aztán megfordult és még ezt mondta – ja, és… szép a rúzsod! – mutatott Nick nyakára, ahol véletlenül ott maradt a rúzsom nyoma. Nick nagyra nyitotta a szemét, de én csak halkan kacagtam, majd letöröltem neki.

- Menjetek fel, száradjatok meg, aztán együtt megvacsorázunk! – mondta anyu. – Addig Noah és Brandie kipakolnak – mire mindenki felment a saját szobájába. Nick és én mikor felértünk bezártuk az ajtót.

- Na jó. Ez durva volt. Egy pillanatra kiment a vér a lábamból…

- Nyugodj meg, nem történ semmi. Apu csak… apu. – mosolyogtam és megpusziltam. Aztán mind ketten átöltöztünk. Nick egy inget vett át, aminek az összes gombját begombolta. Mikor megláttam, ismét csak mosolyogtam, aztán odamentem a 2 legfelsőt kigomboltam.         

- Azért ennyire ne vedd komolyan. Nick, csak add önmagad. Ez csak egy vacsora.

- Megszólalt… mintha nem is az a lány lennél, aki nemrég az ujjait tördelte egy vacsora miatt a szüleimmel. Én most ugyanígy érzek, csak nálam annyival rosszabb, hogy apád nem kedvel…

- Nézd, hamar rá fog jönni, hogy te milyen egy belevaló srác vagy – csókoltam meg. Ettől éreztem, hogy egy kicsit megnyugodott. Aztán kéz a kézben lementünk.

Az asztál sokáig senki nem szólt semmit. Majd apu megtörte a csendet:

- Na és mit fogtok csinálni a testvéreiddel a közel jövőben? – nézett Nick-re.

- Hát azt, amit mindennap. A Jonas című sorozatunk forgatjuk a Disney-nél még egy darabig.

- Tényleg?! Pedig én úgy hallottam, hogy egy fél év múlva turnézni mentek… - mikor meghallottam kiesett a villa a kezemből. Én erről nem is tudtam. Nick egyből rám nézett, majd lehangolóan így felet apunak:

- Igazából… 3 és fél hónap múlva… - majd ismét rám pillantott. Én viszont nem tudtam a szemébe nézni. Annyira rossz volt belegondolni, hogy néhány hónap múlva elmegy.

A vacsora további részében megint csak csend volt.

Utána felmentünk a szobámba, de még mindig csak csend volt. Majd Nick megtörte:

- Miley, nézd, én…- de nem hagytam, hogy befejezze:   

- „Te” mi? Te csak hazudtál nekem…

- Mi?! – ráncolta össze a szemöldökét.

- Azt mondtad, hogy örökre együtt maradunk…- és kitört belőlem a sírás -… és én ezt komolyan vettem, nekem nem csak üres szavak voltak, amik abban a pillanatban jól hangzottak, Nick…

- Tudom! Nekem sem! Miley, ez csak egy turné…

- Persze, csak egy turné, ami kb. egy fél évig tart, aztán egy film, aztán egy új album… neked is és nekem is, és a végén már csak megszokásból leszünk együtt, aztán még úgy sem… – beszéltem volna tovább, de Nick megcsókolt. Mikor elengedtük egymást, mélyen a szemembe nézve ez suttogta:

- Én is komolyan gondoltam. Miley, örökre veled leszek, és attól, hogy nem látlak majd egy ideig, nem fog megváltozni semmi. Kérlek, csak bízz bennem… és ne haragudj!

- Hogy tudnék haragudni ezekre a szemekre… - sóhajtottam, majd Nick letörölte a könnyeimet. Aztán lefeküdtünk az ágyra, ahol a fejemet a mellkasára hajtottam. Kb. egy fél órája csak ott feküdtünk és néztük a plafont. Közben én kigomboltam Nick ingén az összes gombot és simogattam a mellkasát. Aztán felnéztem, és csókolózni kezdtünk.

A szülők, szokásukhoz híven a legjobb pillanatnál nyitottak be. Gyorsan elugrottunk egymástól, Nick felült és begombolta az ingét.

- Szóval, csak meg akartam kérdezni, hogy Nick eddig melyik vendégszobában is aludt?! – jött be anyu, és leült mellénk. Szerencsére apu nem volt itt vele, pedig egy pillanatra azt hittem, hogy betoppan anyu hátánál, de nem.

- Ő, abban… az… izében az izé mellett! – dadogtam. Nick próbálta visszatartani, de mégis kitört belőle a kacagás.

- Gondolom, akkor egész héten együtt aludtatok, és…

- Jaj ne, jön a beszéd… - néztem Nick-re.

- Nem, nézd, én bízok benned… és Nickben is. Viszont ma, apád miatt is, szerintem Nicknek külön szobában kéne aludnia. És már most költözködnie kéne, mert fél tizenegy van. – mutatott anyu az órára. Aztán kiment. Nickel pedig búcsúzkodtunk. Bár csak egy szobányira lesz tőlem, mégis alig akartam elengedni.

Este nem tudtam aludni, mivel Nick nem volt mellettem. Ölembe vettem a laptopomat és elkezdtem internetezni. Láttam, hogy egyes oldalakon még mindig én és Liam vagyunk, mint „egy pár”, egy másikon meg még mindig az van, hogy töröltem a Twitter-emet.

Nem sokkal később ajtónyitást hallottam. Felnéztem és Nick jött be rajta, lassan és félénken. Gyorsan odamentem és megöleltem.

- Már úgy hiányoztál…

- Te is nekem. – ölelt magához még szorosabban. Aztán, mikor elengedtük egymást leültünk az ágyamra beszélgetni.

- Jaj, holnap nagy beszámolóval tartozunk Brandie-nek… – sóhajtottam. Nick csak mosolygott, majd egy pillanatig csend volt, aztán ezt kérdezte:

- Miley. Demi szokott beszélni Joe-ról?

- Hát nem igazán. Én sem hozom fel a témát, mert nem akarok nagyon szenyó lenni. Eddig egyszer beszéltünk róla, amikor mondtam, hogy a Young Hollywood Awards-on tovább ölelték egymást, mint veled vagy Kevvel, de akkor is csak annyit mondott, hogy nem jelentett neki sem és Joe-nak sem semmit. 

- Szerintem Joe-nak sokat jelentett. Mostanában olyan fura, ha Demi a közelben van. Amikor legutóbb láttuk, akkor is Joe meg sem tudott szólalni, aztán meg elbújt a WC-be – grimaszolt Nick. Én meg először Joe-n kezdtem el nevetni, aztán rajta.

- Figyelj, szerintem Joe meg fogja bánni ezt a szakítást, mert nagy gesztus volt tőle, hogy óvni akarja a barátságukat, de már semmi sem lesz ugyan az. Mintha egy Joe-Stella rész lenne a Jonas L.A.-ből…

- Te nézed a Jonas-t? – ráncolta össze a szemöldökét enyhén mosolyogva.

- Talán… - mosolyogtam én is – Visszatérve Joe-ékra, lehet, hogy össze kéne őket hozni, nem?!

- Szerintem ne avatkozzunk ebbe bele, majd, csak ha drámai lesz a helyzet…

- Már most is az… - kötekedtem.

- Igen, de nem „ez” a fajta drámai, hanem az „argentin-filmsorozat” féle drámai… – válaszolta, mire nevetni kezdtünk.

- Na, nekem most már mennem kéne vissza a vendégszobába…

- Neee! Maradj itt – húztam magamra a pizsamájától fogva.

- És apádék? Ha reggel nem találnak a vendégszobába elevenen, megnyúznak engem is és téged is!

- Majd reggel visszamész, még mielőtt ők felkelnének…

- Na jó! – bólintott rá, aztán átkarolt és elaludtunk.

Reggel 5 órakor felkeltem, és felébresztettem Nicket. Vagyis csak akartam.

- Mm, még nem akarok felkelni. – ez a mondat kb. háromszor, elhagyta a száját. De végül kiráztam az ágyamból. Majdnem hogy négykézláb, de valahogy átkúszott a vendégszobába és ott aludt tovább…

Reggel fél nyolckor is én keltettem, akkor már valamivel hamarabb kimászott az ágyból. 10-re én is és ő is elkészültünk és megreggeliztünk, majd elindultunk a Disney-hez.

Én elmentem a Hannah-t fogatni, Nick pedig a Jonas-t. Már nem is tudom, hogy hány órája dolgoztunk. Egy jelenetet kb. százszor felvettünk, hogy mindenegyes szemszögből meglegyen, aminek a felére nem lesz szükség, de mindegy. Végre ebédidő volt. Bár nem délben, hanem két órákkor, de az a lényeg, hogy szünet volt.

A Hannah öltözőmbe mentem. Nem sokkal később Nick írt sms-t, hogy hol vagyok. Visszaírtam neki, hogy az öltözőmbe. Kb. fél perc múlva ott termett. Látszott rajta, hogy kicsit feldúlt volt

- Mi a baj? – kérdeztem kicsit kacagva. Olyan édes, amikor dühös…

- A Jonas vendég szerepel, a Sonny, a sztárjelölt című sorozatban, és Joe és Demi állandóan kötekednek egymással. Nem lehet kibírni…

- Nyugi, Nick! – nevettem, majd lehúztam a kanapéra. Ott egymásra dőltünk, aztán csókolózni kezdtünk.

- Már jobban vagyok. – kulcsolta össze a kezemet a sajátjával. Megint közeledtünk egymáshoz, amikor valaki elég gyorsan benyitott, és bejött. Demi volt az, és elkezdett hablanyolni:

- Ezt nem hiszem el! Azt hiszi, hogy mindent tud. Hogy ő a legjobb színész. „Demi ezt ne így csináld” „Demi ezt ne így csináld”. Annyira idegesítő…

- Kicsoda? – kérdeztem rá, bár tudtam, hogy kiről van szó.

- Hogy-hogy „ki”? Hát Joe természetesen. Annyira odáig van magával… - aztán ránk nézett, mi pedig bambán néztünk vissza, mint akik még nem láttak fehér embert.

- Jhaaaj, inkább megyek, iszok egy üveg vizet. – és kiviharzott.

- Én mondtam. – szólalt meg Nick.     

- Ez még nem az „argentin filmsorozat” fajta dráma. - néztem rá.

- Nem, ez még nem az… De mindegy, hagyjuk most Joe-ékat, hiszen végre csak te és én vagyunk itt… ketten… - és ismét közeledett. Már majdnem csókolóztunk, amikor Joe, csak úgy, mint Demi pár perce, beviharzott. Mindketten előre néztünk.

- Ez hihetetlen. Ő mondja meg nekem, hogy mit hogyan csináljak?! Nekem senki nem fog parancsolni!

- JOSEPH! Gyere ide! – hangzott Kev hangja a folyosóról.

- Megyek! – válaszolt Joe, és kiment. Mi most is csak nevettünk.

- Szerintem elértük az „argentin-filmsorozat” fajta drámát! – néztem Nick-re.

- Igen, szerintem is! – válaszolta egyből – Avatkozzunk közbe! – majd mindketten felálltunk.

- Oh, yeah! – mondtam, majd kimentünk a folyosóra...