Újra itt! 8) Először is Boldog Új Évet Kívánok Mindenkinek! Remélem mindenki tudja ennek a nagy szünetnek az okát: idő-hiány, az oldal nem engedett be. Az oldal most már jó, remélem nem lesz több ilyen fennakadás. De most már itt vagyok! 8) Itt az új rész, amit megígértem, hogy extra-hosszú lesz! Remélem ez elég hosszú! 8) Plusz két dalt is tartalmaz. Ezeket most én csak átírtam, de csak helyenként. (1. dal: My Immortal - Evanescence; a 2. dal: Talking To The Moon - Bruno Mars) Remélem ez is tetszik!
Ééés feltöltöttem egy új videót a Yt-csatornámra. Ez most nem kapcsolódik a Most és Mindörökké sztorimhoz. Csak egy sima fan videó. Egy Joe&Demi fan videó. Valószínűleg mindannyian ismeritek a Love The Way You Lie című nagyszerű duettjét Rihanna-nak és Eminemnek. Ez a videó is valami ilyesmi sztoriról szól. Nézzétek meg! Nem lett a legjobb, de nézhető. 8) Katt IDE a videóért. Erről ide is és a videóhoz is írhattok kommentet. Köszi, jó olvasást, Vicky
Hazamentem. Otthon most mindenki a nappaliban volt, várt engem. Mikor beértem, Brandie jött oda, és szomorú tekintettel így szólt:
- Miley! Jól vagy? Nick?
- Nézd… nem akarok beszélni róla. Soha többé. – ezzel a mondattal lezártam magamban mindent, amihez Nicknek köze van. Illetve csak akartam. Nem tudom miért olyan nehéz. Egyszerűen nem megy. Akármennyire is akarom. És ez olyan nehéz.
Felmentem a szobámba és befeküdtem az ágyba. Nem sokkal később elaludtam. Már itt volt az ideje, mert tizenegy óra volt.
Másnap reggel hatkor felkeltem. Nem bírtam tovább aludni. Sőt, kész csoda, hogy ennyit aludtam.
Tv-t néztem, Interneteztem, és még sok mást, mert csak annyi volt a lényeg, hogy ne gondoljak Nickre és arra, hogy ő még mindig kórházban van valószínűleg eszméletlenül. Tíz óráig bírtam, mert akkor felhívtam Joe-t.
- Szia, Miley! Tegnap miért léptél le? Kicsit aggódtunk miattad! – próbált viccelődni, de nem voltam olyan hangulatban.
- Kérdezd meg Chloe-tól. Figyelj Joe, lenne egy kérdésem. Ott van most valaki a kórházban.
- Nem, most csak én, mert mindenki elment gyorsan elintézni mindent, hogy utána ne kelljen elmenniük. Miért?
- Akkor… mindjárt ott vagyok! – majd letettem. Kimentem, autóba ültem, és egyenesen a kórház felé vettem az irányt.
Mikor bementem nem volt senki Nick szobája előtt. Nem akartam, de muszáj volt bemennem.
Bent Joe az ablaknál állt, Nick pedig ugyanúgy csak feküdt, mozdulatlanul.
Nem szóltam semmit, csak odamentem Nick-hez. Meg akartam ölelni, de valahogy nem éreztem helyesnek. Időről időre csak kezdem elhinni, hogy Chloe-nak igaza volt. Az én hibám volt az egész. Ezért nem érzem helyesnek.
Nagyon fájt, de mégis elkerültem az ágyat, és odamentem Joe-hoz.
- Miley, baj van?
- Nem… Joe. Kérnék egy hatalmas szívességet. – végre komoly fejet vágott, és tényleg figyelt.
- Mi lenne az?
- Kérlek… amíg Nick a kórházban van… minden egyes nap hívj fel, és mondd el, hogy mi a helyzet. Ha csak egy cm mozdult, arról is tudni akarok. Érted?
- Persze, de… miért nem nézed meg magad?
- Mert… jobb lesz, ha távol maradok Nick-től, de… mindenről tudnom kell, rendben?
- Rendben, Miley! Számíthatsz rám!
- És… még valami… Nick semmiképp ne tudjon erről!
- De miért?
- Csak ne! Oké? – bár láttam rajta, hogy nem érti, mégis beleegyezett. – Most pedig megyek, nem szeretnék összefutni Chloe-val… vagy Selenaval.
- Rendben, de… - s közben megállított – előtte búcsúzz el Nick-től. Majd szó nélkül kiment. Annyira nem akartam, de mégis odamentem, megint Nick-hez. Sokáig csak néztem, majd jobb kezemet az arcára helyeztem.
- Ha tudnád, hogy mennyire szeretlek! – súgtam neki, de mint mindig, most sem történt semmi. Leültem mellé, s közben megfogtam a kezét. – Tudod… nagyon megbántam, hogy elüldöztelek. Nem a te hibád volt, hogy szakítottam. Hiszen… mindannyian hibázunk. Azt hiszem… talán csak félek. Félek levetni azt a burkot, ami a szívem körül van. Most… remélem, nem fogsz gyűlölni, mert te azt fogod hinni, hogy nem érdekelsz, de… amit megtanultam a kapcsolatunk alatt, azaz, hogy… néha távol kell lenned attól az embertől, akit igazán szeretsz, de… ez nem azt jelenti, hogy nem szereted őt… néha, épp ezért szereted őt jobban. – majd ismét elhallgattam. Aztán egyre közelebb dőltem Nick-hez, míg végül… megcsókoltam.
Ezt az érzést nem helyettesíti semmi. Már olyan régen nem csókoltam Nick-et, és már tényleg hiányzott. Viszont, azt is tudtam, hogy ez volt az utolsó. Soha többé nem csókolhatom meg… soha.
- Szia, Nick! – majd lassan elengedtem a kezét, és kimentem. Szerencsére senkivel nem futottam össze a folyosón.
Hazamentem. Otthon, hamar észrevettem, hogy mindenki elment. Nem sokkal később anyu hívott, hogy Brandie koncertjére mentek el, és nem tudják, hogy mikor jönnek haza. Igazából örültem is neki, mert most senkivel nem akartam beszélni.
Felmentem, lezuhanyoztam, majd felvettem a köntösömet. Rádőltem a csapra, és csak néztem magam a tükörbe. Sokáig csak néztem magam. Majd elkezdtem könnyezni, aztán akaratlanul belevágtam, zárt ököllel a tükörbe. Természetesen, teljesen összetört, darabokra, a kezem pedig nagyon vérzett. De nem érdekelt. Leültem a fürdőkád szélére, és csak sírtam. Ez volt az egyetlen dolog, amit tehettem. A mai nap… azt hiszem, hogy ma nagyon sok minden zárult le az életemben.
Néhány perc múlva felálltam, és bekötöttem a kezem. A tükörrel egyáltalán nem foglalkoztam.
Átmentem a szobámba, és lefeküdtem az ágyba. Nem kellet sok idő, hamar elaludtam.
Másnap egy gyönyörű napra ébredtem. Igazából arra keltem fel, hogy valaki simogatja a karom, hátulról. Megfordultam a jobb oldalamról a ballra. Mikor kinyitottam a szemem, nem is akartam elhinni. Nick ült az ágyamon.
Egy farmer nadrág, és egy fehér póló volt rajta. Néhány heg volt a karján, és a szemöldöke ki volt repedve. De ahhoz képest, nagyon jól nézett ki. És, mint mindig, amikor rám néz, most is mosolygott.
Mikor megláttam, becsuktam a szemem, és még egyszer kinyitottam. Az lehetetlen. Hiszen ő kórházban van.
- Nick?! – ültem fel, gyorsan. Most sem szólt semmit, csak még nagyobb mosolyra húzta a száját, majd a jobb kezét az arcomra helyezte, és elkezdte simogatni. – De Nick, hogyan? És mikor? És… hogyan?
- Miley! Nyugodj meg! Itt vagyok, és csak ez a lényeg! – majd egyre közelebb és közelebb dőlt, míg végül megcsókolt. Még mindig nem értettem semmit, de nem ellenkeztem. Sokáig csókolóztunk, majd Nick elhúzódott, épp annyira, hogy a homlokát az enyémhez érintse.
- Most öltözz fel! Elmegyünk valahova!
- Hova? – kérdeztem, fülig érő szájjal. Most tényleg nem tudtam volna abbahagyni a mosolygást.
- Meglepetés. – súgta a fülembe, majd kiment. Miután becsukta az ajtót, ugrálni kezdtem az ágyamon. Még mindig nem akartam elhinni ezt az egészet, de már nem törődtem azzal, hogy ezen rágódjak. Itt van Nick, és csak az számít.
Gyorsan magamra kaptam valamit, majd lementem a nappaliba. Nick, amint meglátott, mosolyogni kezdett.
Odaértem hozzá, mire ő adott egy puszit a homlokomra.
- Miley Cyrus, dögös vagy!
- Nick Jonas, jól nézel ki! – mosolyogtam, mire Nick is nevetni kezdett. – És hova megyünk?
- Már mondtam, hogy meglepetés! – majd megfogta a kezem, és elindultunk kifele. Kint várt az autója, a ház előtt. Gyorsan beültünk és elhajtott. Egész úton hülyéskedtünk. Próbáltam belőle kiszedni, hogy hova visz, de hajthatatlan volt.
Már majdnem ott voltunk. Addig nem is figyeltem az útra, mert elvoltam Nickel. De ott már észrevettem, hogy egyre közelebb vagyunk a tengerparthoz.
És igazam is volt. Nick odavitt engem. Egy eldugott helyre, ahol senki, tényleg egy lélek sem volt.
Megállt a kocsival, kiszálltunk, majd ezt kérdeztem.
- Hol vagyunk?
- Őszintén?! Fogalmam sincs, – kacagott – a napokban találtam rá erre a helyre, és egyből arra gondoltam, hogy egyszer elhozlak ide. Tudod, olyan csendes, és jó érzés, amikor itt végig sétálok. – nem szóltam semmit, csak közelebb mentem hozzá, és a kezeimet a nyaka köré helyeztem.
- Azt érzem, hogy más. – mosolyogtam, majd lassan megcsókoltam. A csók után összekulcsolta a kezem az övével, és elindultunk a tenger felé.
Csak sétáltunk és közben beszélgettünk, de mind a ketten nagyon jól éreztünk magunkat.
- Ez csak egy álom… - mosolyogtam Nickre, s közben egy percig sem engedte, el a kezét, majd folytattam, egyre közelebb húzódva az arcához -… de nem akarok felébredni. – majd megcsókoltam. – De valamit meg kell beszélnünk.
- Jaj, ez már rosszul hangzik! – sóhajtott.
- Csak szeretném, ha elmondanád ezt az egészet.
- Mire gondolsz? – állított meg, majd szembe állt velem, szorosan.
- Nick… tegnap még az ágyad mellett sírtam, te pedig eszméletlenül feküdtél, ma pedig itt vagy velem.
- Mi a kérdés? – kérdezte, gúnyosan.
- Komolyan beszélek! – csaptam a mellkasára, játékosan, majd komoly fejet vágtam. - Mi történt? – Nick picit kacagott, majd jobb kezét az arcomra tette, és egy tincset a hajamból a fülem mögé helyezett.
- Miley, ne foglalkozz vele. Az a lényeg, hogy itt vagyok, és mindig itt leszek, oké? – majd egy halvány mosoly jelent meg az arcán.
- Ígéred?
- Igen, megígérem. – majd lassan, és szenvedélyesen megcsókolt.
Még egy ideig a parton voltunk. Romantikus, de főleg vicces volt az egész. Annyira jól éreztem magam, hosszú ideje, de még mindig zavart egy kicsit a kíváncsiság, hogy ez az egész hogyan történhetett.
Mire hazaértünk már délután három óra volt. Beszélgettünk egy kicsit, majd kimentünk a medence mellé. Én csak álltam, Nick mögöttem. Egyszer csak éreztem, hogy a keze végigfut a derekamon, majd elől összekulcsolódik.
- Min gondolkodsz? – kérdezte halkan.
- Semmin. – válaszoltam, majd lassan megfordultam, és ugyanolyan közel álltam meg, mint ahogy eddig is voltunk. – Csak élvezem a helyzetet. – Nick mosolyogni kezdett, elég sokáig.
- Mi az? – kérdeztem, már én is kuncogva egy picit.
- Azt hiszem, úsznunk kellett volna, amikor a parton voltunk. – mosolygott tovább. Először nem értettem, aztán amikor leesett, picit megijedtem, de csak nevettem.
- NE! Ne, ne, ne… - de Nick ezt nem vette figyelembe, ugyanis gyorsan megölelt, majd beletolt a medencében, úgy hogy ő is jött.
Mikor a víz felszínére úsztam, annyira nevettem. Nickel egyszerre jöttünk fel, így gyorsan odaúsztam hozzá, és a víz alá nyomtam. Ő viszont a víz alatt megfogott, és feldobott, ahogy csak bírt.
Mikor végre mindketten abbahagytuk a dobálózást, annyira nevettem, hogy alig kaptam levegőt.
Nick odaúszott hozzám, és lassan megcsókolt. A csók közben éreztem, hogy gyengéden, de határozottan a medence széle felé tol. Nem ellenkeztem. Mikor már teljesen a szélén voltunk, Nick mind a két kezével megfogta a lábam, és felemelt. Én is rásegítettem, így hátul összekulcsoltam azokat.
Egy kis idő múlva Nick elindult kifele a medence lépcsőin, velem az ölében. Közben egy másodpercig sem tört meg a csókunk.
Egyenesen a nappaliba ment, ahol lassan letett a kanapéra. Mikor már teljesen lefeküdtem, ő is lefeküdt mellém. A nyakamat kezdte csókolgatni, közben simogatta a hasam, és egyre fentebb haladt. Néhány másodperc múlva lehúzta rólam a pólómat, amikor én megállítottam.
- Mi a baj? – nézett fel, aggódva.
- Csak… félek. – kuncogtam, mert egy kicsit szégyelltem.
- De, mitől?
- Nem tudom, egyszerűen csak félek. – majd Nick mélyen a szemembe nézett, és ezt mondta egy halvány mosoly kíséretében.
- Nyugodj meg, vigyázok rád! – a szeméből szeretet és törődés áradt, ami teljesen megnyugtatott. Bólogattam, jelezve ezzel azt, hogy folytathatja…
Néhány perc múlva már egymás mellett feküdtünk egy lepedővel betakarva. Nick, aztán megtörte a csendet, mire én az államat rátámasztottam a vállára, hogy lássam az arcát.
- Tudod, ahhoz képest, hogy te mondtad ezt az újra tételt a fogadalmunkkal… - mosolygott, mire én gyengéden odacsaptam a mellkasára. Majd komoly fejet vágtam, és kérdeztem valamit, ugyanolyan gúnyosan, ahogy ő az előbb.
- Mindenre emlékszel, vagy csak a szex-el kapcsolatos dolgokra?
- Ez csúnya volt. – nevetett Nick. Én is kacagtam, majd kérdeztem valamit, folytatva ezt az egészet.
- Visszatérve az előző mondatodhoz… Mihez képest? – mosolyogtam.
- Ahhoz, hogy már másodjára viszel bele engem a „rosszba” azóta. – kuncogtunk. Közben közelebb dőltem az arcához. Az ajkunk már majdnem megérintette egymást, de akkor megálltam, és ezt mondtam.
- „Rosszba”?! 30 másodperc a mennyországban, mi?! – ismét csak nevetett egy kicsit, majd ezt vágta rá.
- Az EGY perc volt. – én már nem mondtam semmit, csak kacagtam. Nick is kacagott velem, miután abbahagyta a sértődős kisfiú játékot.
- Szerintem menjünk fel a szobádba. Már este 9 óra van. – kicsit csodálkoztam, hogy már kilenc óra, de hamar elmúlt az érzés, amikor elindultunk felfele. Fent először én mentem a fürdőbe, majd Nick. Én bebújtam az ágyba, és ott vártam. Mikor kijött, és rám nézett, egy halvány mosoly jelent meg az arcán, és gyorsan lenézett. Picit fura volt. Oda jött, és leült mellém. A ball kezét az ágy másik oldalára tette, így támasztotta magát, és engem is körbefogott. Majd lassan ledőlt és megcsókolt, úgy, mint még soha. A csók után és ledőltem teljesen az ágyra, Nick pedig a jobb kezét az arcomra helyezte.
- Miley. Van itt valami, amit tényleg meg kell, beszéljünk.
- Igen?
- Csak szeretném, ha tudnád, hogy rám mindig számíthatsz, és hogy én mindig itt leszek neked. Akkor is, ha nem látsz… csak ígérd meg nekem, hogy erre mindig emlékezni fogsz!
- Nick, megijesztesz…
- Csak… ígérd meg!
- Megígérem. – válaszoltam, de még mindig kicsit ijedt voltam. Nick ismét megcsókolt, majd lefeküdt mellém, és körbefogott a kezével. Egy kis idő múlva mindketten elaludtunk.
Másnap reggel, mikor felkeltem, olyan furán éreztem magam. Teljesen kipihent voltam, és ha akartam sem tudtam volna visszaaludni.
Megfordultam, hogy láthassam Nicket, de nem volt ott. Arra gondoltam, hogy mint mindig, most is már a fürdőben van. Vártam néhány percet, de nem történt semmi. Felálltam, és bementem a fürdőmbe.
- Nick?! – szétnéztem, de Nick sehol sem volt. Lementem a konyhába, de ott sem volt. Nem értettem, hogy mi van.
A nappaliban, leültem a kanapéra, amikor megcsörrent a telefonom. Joe hívott.
- Szia! – köszöntem. – Nick?!
- Hát, egyelőre semmi változás. Még mindig nem mozdul. – mondta szomorú hanggal.
- Hogy érted, hogy nem mozdul?
- Hát… úgy, hogy mozdulatlanul fekszik itt a kórházban. De hisz ezt te is tudod. Tegnap néztél be utoljára, nem emlékszel?
- Nem, Joe. Tegnap én Nickel voltam. A tengerparton, aztán pedig nálunk.
- Mi?! Miley, ne hülyéskedj. Tudod, hogy Nick eszméletlenül fekszik.
- De hát ez volt. – állítottam tovább.
- Ezt minden bizonnyal álmodtad, mert ez lehetetlen. Figyelj, nekem mennem kell. Majd hívlak, ha lesz valami. Szia.
- Szia. – köszöntem el. Még mindig nem akartam elhinni. Az egészet csak álmodtam. Az lehetetlen. Hiszen annyira élethű volt minden.
Sokáig csak ezen, gondolkodtam. Végül elfogadtam, hogy ez csak egy álom marad. Az én álmom.
Felmentem a szobámba, és leültem az ágyamra. Annyi minden kavarodott bennem, és úgy éreztem, hogy ezt ki kell, írjam magamból. Elővettem egy papírt és egy tollat, és elkezdtem írni.
Végül egy teljes dalt írtam meg.
Annyira belefáradtam az ittlétbe
Elfojtva gyerekes félelmeimet,
És ha el kell menned
Bárcsak egyszerűen, mehetnél
De még mindig itt vagy az álmaimban
És nem akarsz egyedül hagyni
Ezek a sebek nem gyógyulnak
A fájdalom túl valódi
Ez túl sok, nem törölheti el az idõ
Mikor sírtam, te letörölted könnyeimet
Mikor kiáltottam, te elűzted félelmeimet
Oly’sok ideig fogtad a kezem
Most már mással vagy
De csak hogy tudd,
Én még mindig a tiéd vagyok
Elbűvöltél engem bájos fényeddel
De most bezártságot érzek
A te arcod az, ami kísérti
Minden egyes álmom
A te hangod az, ami megnyugtat
Minden egyes este
Ezek a sebek nem gyógyulnak
A fájdalom túl valódi
Ez túl sok, nem törölheti el az idő
Mikor sírtam, te letörölted könnyeimet
Mikor kiáltottam, te elűzted félelmeimet
Oly’sok ideig fogtad a kezem
Most már mással vagy
De csak hogy tudd,
Én még mindig a tiéd vagyok
Oly nagyon próbáltam elhitetni magammal hogy elmentél
És bár még mindig velem vagy az álmaimban
Továbbra is egyedül érzem magam.
Mikor sírtam, te letörölted könnyeimet
Mikor kiáltottam, te elűzted félelmeimet
Oly’sok ideig fogtad a kezem
Most már mással vagy
De csak hogy tudd,
Én még mindig a tiéd vagyok
2 héttel később
Minden egyes nap beszéltem Joe-val, de mindig ugyanazt mondta: Nick eszméletlenül fekszik.
De egy nap.
- Szia, Joe! Történt valami változás?
- Miley. Nick megmozdult. És az orvosok azt mondták, hogy most már csak percek kérdése, hogy magához térjen. – mondta. Messziről hallatszott, hogy mennyire örül neki.
- Ez nagyszerű, Joe. – válaszoltam, a könnyeimmel küszködve. Én is annyira örültem neki.
- Miley, be kell jönnöd. Nicknek biztosan sokat jelentene.
- Joe, nem megyek be!
- De Miley…
- Nem! Nézd, épp elég, hogy tudom, hogy jól van. Nem akarom még jobban elrontani az életét.
- És ha rólad kérdez…
- Akkor hazudj… - vágtam egyből rá. – Ne mondd meg neki, hogy mi minden nap beszéltünk. Mondd azt, hogy nem érdekelt, hogy mi van vele.
- De hát Miley, te aggódtál érte a legjobban…
- Lehet, de így könnyebb lesz neki elfelejteni engem. – mondtam szomorúan, de még mindig örültem Nicknek.
- Na jó, de csak hogy tudd: sokkal jobban bír téged a család, mint Chloe-t. – egy mosoly jelent meg az arcomon, majd elbúcsúztam.
- Szia, Joe!
Majd leraktam a telefont…
Nick szemszöge
Kinyitottam a szemem. Olyan érzésem volt, mintha már régóta csak aludtam volna.
Mikor teljesen nyitva volt a szemem, láttam, hogy egy kórház szobájában vagyok, és a családom körbe áll.
Mikor megláttak mindenki odajött és megölelt. Amikor már levegőhöz is jutottam, ezt kérdeztem.
- Mi történt velem?
Mindent elmondtak Demiék. Anyuék már valószínűleg tudták, mert nem lepődtek meg annyira, mint én.
A második kérdésemnek Chloe annyira nem örült, amit az árkifejezésével nem is álcázott.
- És Miley hol van? – próbáltam szét nézni, hátha valaki háta mögött van, vagy ilyesmi, de nem láttam.
- Nézd Nick, Ő… - kezdett bele Joe, de Chloe a szavába vágott, és befejezte helyette.
- Nincs itt! Egyszer sem jött be, amíg eszméletlenül feküdtél. Úgy látszik, nem érdekli, mi van veled. – majd odajött az ágyamhoz, és megölelt. – De én itt vagyok Nick. Szeretlek. – én erre nem mondtam semmit. Nem akartam elhinni, hogy így van. Jobb oldalra néztem. Ott állt Selena, Joe, és Demi.
- Ez igaz? – kérdeztem Selenatól. Nem szólt semmit, csak lefele nézett.
Másfél héttel később
Az orvosok szerint már hazamehetek, de a gipsznek még egy ideig a kezemen kell lennie. Tehát hazamehetek otthon unatkozni.
Mikor végre hazaértünk felmentem a szobámba, és leültem az ágyra. Az ágyam melletti kis polcon két kép állt. Az egyiken Miley, a másikon pedig Miley és én. Sokáig csak azokat nézegettem. Aztán elővettem néhány papírt, és elkezdtem irogatni. Míg végül megírtam egy dalt.
Tudom, valahol kint vagy,
Valahol messze.
Akarom, hogy vissza gyere.
Mindenki szerint
Őrült vagyok,
De nem értik, hogy
Te vagy a mindenem.
Éjjel, amikor a csillagok
Bevilágítják a szobám
Egyedül ülök,
A Holdhoz beszélek.
Megpróbálok elérni hozzád
Abban a reményben, hogy te vagy
A másik oldalon,
Te is beszélsz hozzám.
Vagy bolond vagyok,
Aki egyedül üldögél
A holdhoz beszélve.
Úgy érzem híres vagyok,
Mindenki rólam beszél:
Azt mondják megőrültem.
De ők nem tudják,
Amit én tudok.
Mert, amikor a
Nap lemegy
Valaki vissza beszél.
Igen, valaki vissza beszél
Éjjel, amikor a csillagok
Bevilágítják a szobám
Egyedül ülök,
A holdhoz beszélek.
Megpróbálok elérni hozzád
Abban a reményben, hogy te vagy
A másik oldalon,
Te is beszélsz hozzám.
Vagy bolond vagyok,
Aki egyedül üldögél
A holdhoz beszélve.
Hallottad valaha, hogy hívtalak?
Mert minden éjszaka
Beszéltem a holdhoz.
Még mindig próbálok elérni hozzád,
Abban reményben, te vagy
A másik oldalon,
Te is beszélsz hozzám.
Vagy bolond vagyok,
Aki egyedül üldögél
A holdhoz beszélve.
Tudom, valahol kint vagy,
Valahol messze.
Egy kis idő múlva Joe jött be az ajtón. Hamar észrevettem, hogy a hátánál Demi követi. Joe leült mellém, Demi pedig leguggolt elém.
- Az új albumon dolgozol? – kérdezte gúnyosan Joe, amikor meglátta a sok papírt körülöttem.
- Jól vagy, Nick? – kérdezte Demi.
- Ja… én csak nem tudom elhinni, hogy nem érdeklem Miley-t. Közvetlen a balesetem előtt, azt mondta a telefonba, hogy még mindig szeret. – láttam, hogy Demi és Joe összenéztek, majd Joe folytatta.
- Nick, egy ilyen karambol után az ember beképzel dolgokat. Nem lehet, hogy csak…
- Nem, Joe! Tudom, hogy ezt nem csak beképzelem. Demi, te nem tudnál beszélni vele?
- Sajnálom, Nick! De egy ideje én sem tudom elérni. Bocsi.
- Semmi baj! Nem a te hibád. Majd én megkeresem. – majd mindhárman hallottuk, hogy valaki bejött az ajtón. Valaki, aki végig hallott mindent. Chloe volt az.
- Azt hiszem, hogy… én elmegyek WC-re. Joe, gyere velem! – mondta Demi.
- Rosszalkodni akarsz?! – kacsingatott és nevetett Joe, mire Demi odacsapott a kezével a mellkasára, és elhúzta.
Chloe odajött elém, majd a szemembe nézve ezt mondta.
- Nem hiszem el! Még mindig Miley-ra gondolsz, pedig ő elment! Nem is érdekelte, hogy mi van veled. Én viszont végig itt voltam neked.
- Kérlek, ne haragudj!
- Rád nem tudnék! Szia! – majd megfordult és elment.
