,,Én azt akartam, hogy harcoljon értem!"

Na, ismét egy új rész. Ez most kicsit rövid, de szerintem eléggé tartalmas. 

Nagyon remélem, hogy főleg a vége tetszeni fog nektek, ugyanis megpróbáltam minden érzését leírni Miley-nak, úgy, hogy ha valaki elolvassa, szinte ugyanazt érezze. Nem tudom mennyire sikerült. 8)

Kommenteljetek, lécci! Az utolsó néhány részben már megvolt a 10 komment, legyen meg itt is. Köszi!

Ja, és a képről is várom a véleményeteket, szerintem jól sikerült. Puszi, Vicky 

 Nick szemszöge

- Mit keresel itt? – szólalt meg, egy hosszú csend után.

- Téged. Nézd, nem akarom, hogy így érjen véget.

- Amikor megcsókoltad Chloe-t, akkor sem akartad?

- Ő csókolt meg engem, és nekem semmit nem számított, tényleg. – erre már nem szólt semmit. Odament a sminkes asztalához és elkezdett pakolászni. Közelebb léptem hozzá, és megfogtam a kezét. Nem akart rám nézni, azt akarta, hogy ne vegyem észre, hogy már majdnem sír.

- Szeretlek, Miley! Hogy mondjam, hogy el hidd?! – aztán végre rám nézett, és folytatta:

- Én elhiszem Nick, de ez nem elég! A szerelem nem elég ahhoz, hogy mindenen túl juss.

- De ha együtt vagyunk, akkor minden könnyebb.

- Nem, épp ellenkezőleg. Mindent csak megnehezítünk. Ezért… - és lenézett a földre. Kivette kezét, az enyémből, és mintha még jobban sírni kezdett volna, aztán vett egy nagy levegőt, és folytatta – én nem akarom ezt tovább. Nincs szükségem rád. És, már nem hiányzol. – egy pillanatra minden megállt.

Ez nem hasonlítható semmihez.

Ha valaki azt mondja neked, hogy már nem hiányzol neki, akkor eléggé el van rontva minden.

Miley, ott állt. Sírt. Aztán hátat fordított nekem, és ennyivel befejezte az egészet.

- Menj el, Nick! Kérlek! – nem tudtam mit mondani, egyszerűen, kisétáltam.

Hazamentem. Otthon a srácok már úgy vártak, hogy Miley-val érkezem. Nagy megdöbbenésükre senki nem volt velem. Senki.

Megpróbáltam haragudni. Vagy csalódott lenni, hiszen mégiscsak azt mondta nekem, hogy már nem hiányzok neki.

Mindenkinek igaza volt. Mindenkinek, csak nekem nem.

Én azt hittem, hogy Miley azóta is vár rám, és mindennél jobban hiányzom neki.

De nem. Legalább megtudtam az igazságot.

Megpróbáltam haragudni, de nem ment. Miley Cyrus, azaz egyetlen egy személy, akire nem tudnék, soha, semmiért haragudni.

Néhány nappal később…

Már a turnén vagyunk.

Remekül indult, és most is így van. Demivel és a Camp Rock 2 táncosokkal nagyon jól elszórakozunk.

Kivéve Chloe-val, aki még mindig neheztel rám. Vagy csak került. Igazából nem tudom.

A mai egy szerdai nap. Mi koncert-próbán vagyunk, ők pedig tánc-próbán.

Hamarabb befejeztük, mint amire számítottunk, ezért úgy döntöttünk, hogy megnézzük a tánc-próbát.

Chloe is bent volt, természetesen.

Gyönyörű volt, még tánc közben is.

Tartottak egy 5 perces szünetet, addig ő a terem egyik sarkába ment, és egy üveg vízből kezdett inni.

Odamentem.

- Szia!

- Szia! - köszönt vissza, kicsit gorombán.

- Chloe, ne haragudj. Én csak… kérlek, adj nekem még egy esélyt. – erre egyből felnézett. Nem is tudom, miért mondtam.

Azt hiszem, hogy ennek is Miley volt az oka. El akartam felejteni, és tudtam, hogy Chloe biztosan el tudná ezt érni.  

- Ezt hogy érted? – szólalt meg végre, egy apró mosollyal a szája szélén. 

- Úgy, ahogy mondom. – mosolyogtam én is, majd Chloe odajött, és szorosan megölelt.

Miley szemszöge

Egy nap nem telt el úgy, hogy nem gondoltam volna rá. Folyton ő jár a fejembe.

Tudom, hogy eléggé csúnya dolgokat mondtam neki, de megbántott. És, ha csak egy pillanatra is, de azt akartam, hogy ugyanúgy fájjon neki, ahogy nekem.

Ráadásul azt hallottam, hogy együtt van Chloe-val, azzal az emberrel, aki miatt szakítottunk.  Egy hónap sem telt el, de ő neki már más van. Már más a fontos.

Ha rájuk gondolok, elfog a féltékenység, pedig tudom, hogy Nick már nem az enyém.

Rettenetes volt azt hazudni neki, hogy már nincs szükségem rá, és hogy már nem hiányzik.  

Igazából, én csak azt akartam, hogy ne menjen el, hanem addig álljon itt, amíg vissza nem kap. Hogy harcoljon értem. Hogy azt mondja, nem kell senki más. Hogy nem tud, és nem is akar mással lenni, ha nem lehet velem, ezért inkább egyedül marad.

Azt a Nick Jonas-t akartam, aki a raktárban megcsókolt. Azt, aki mellett gyönyörűnek érzem magam. Azt, aki hallja, amit mondok, akkor is, amikor nem mondok semmit. Aki a biztonságot jelentette nekem. Mikor azt mondta, „Kicsim, minden rendben lesz!” elhittem neki. Ő a hely, ahova futottam.

Azt a Nick Jonas-t, akit mindennél és mindenkinél jobban szerettem. Szeretek. És szeretni fogok, Most és Mindörökké…      

,,Válassz kettejük közül!"

  Nick szemszöge

Egy hete ennek az egésznek.

A srácokkal éppen a Disney felé tartottunk, hogy leforgassuk az utolsó Jonas epizódot.

Igazából semmi nem ment úgy, mint azelőtt. Valahogy mindent elrontottam. Mármint, teljesen olyan voltam, mint egy kezdő, a színészetben, a gitározásban. Még az éneklés sem úgy ment, mint régen.

Ennyire rossz passzban, még soha nem voltam.

Joe és Kevin kértek egy 15 perc szünetet a forgatáson, hogy beszéljenek velem.

- Gyere, haver! – veregette meg Kev a vállam, majd elindultunk az öltözőnk felé. – Még mindig Miley a baj?

- Nem tudom! Azt hiszem. – sóhajtottam.

- Nézd Nick! – szólalt meg Joe. - Két választásod van. Az egyik: hátat fordítasz, és tovább állsz. Minden erőddel arra törekedsz, hogy ne érdekeljen. És máshol keresed a boldogságot.

- Vagy? – néztem fel Joe-ra, de helyette Kevin válaszolt.

- Vagy harcolsz érte, és nem engeded el.

- De hát már elment…

- Úgy értem, hogy a szívedből nem engeded el. – Joe és Kev szavai nagyon nagy hatással lettek rám. Azt is tudtam, hogy gondolkodás nélkül a másodiknál döntöttem voltam. – De valamit tenned kell, mert ez így nem mehet tovább! – folytatták.

- Tudom… csak nem tudom, hogy kezdjek hozzá.

- Idővel rá fogsz jönni! – veregette meg Kev ismét a vállam, majd mindketten elmentek. Én még mindig ott álltam egyedül a folyosón. Elmélkedtem.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy a folyosón szembe, Chloe tart felém.

- Szia Nick! – köszönt. – Nézd, sajnálom, ami Miley-val történt.

- Nem. – vágtam rá, egyből. – TE nem sajnálod. Miért kellett megcsókolj, Chloe?

- Gyere, ezt ne itt beszéljük meg. – és megfogta a kezem, majd behúzott az öltözőjébe. Mikor bent voltunk bezárta az ajtót, és hozzákezdett: - Nézd, ha már ennyire rátértünk az őszinteségre, akkor elmondom, hogy nem. Tényleg nem sajnálom. Sőt, örülök annak, hogy már nem vagytok együtt.

- De hát miért? Nem értelek.

- Nick, tetszel nekem!

- Mi?! – ráncoltam össze a szemöldököm.

- Igen. Már az első perctől, amikor megláttalak. – s elkezdett közeledni. Már teljesen ott állt előttem, és két kezét az arcomra helyezte.

- Ne csináld ezt. Én Miley-t szeretem.

- De ő nem szeret téged. Nem ment volna el, ha szeretne.

- Miattad ment el. Azért mert te megcsókoltál.

- Nick, először is, a csókhoz két ember kell, másodszor: egy jól működő kapcsolat szétrombolásához nem elég egy harmadik.

- Minden rendben volt, amíg te nem kerültél a képbe.

- Nem hiszem el. Miley nem becsült meg téged. Ellentétben velem. – és ismét megcsókolt. Rövid csók volt, majd utána folytatta – Adj nekem egy esélyt. Hidd el, hogy én jobban szeretlek, mint Miley valaha. – és ismét megcsókolt. Nem egyből, de elhúzódtam.

- Nem tehetem ezt. – Chloe levette a kezeit az arcomról, majd elindult kifele. De az ajtó előtt még megfordult, és ezt mondta.

- Akkor ülj itt, és légy szomorú egy olyan ember miatt, akit már egyáltalán nem érdekelsz. – majd végleg kiment. Bár nem akartam hinni abban, amit mondott, mégis legbelül tudtam, hogy igaza van. Csak éppen magamnak sem akartam beismerni.

Tudtam, hogy elment. Azért, mert megbántottam. Újra, pedig megígértem, hogy nem teszem.

De azt szintén tudtam, még a legszörnyűbb napjaimban, vagy óráiban is, hogy egy nap visszajön, és újra boldogok leszünk.

Mindenről elment a kedvem. Bár nem mintha eddig lett volna.

Még 5 perc volt a szünetből, addig én ellógtam.

Hazaértem, és bent a szobámba ücsörögtem.

Néhány óra múlva Joe és Kevin is hazajött.

- Hol voltál, tesó?

- Eljöttem.

- Csak úgy eljöttél a forgatásról?

- Igen. – válaszoltam Kevinéknek lehangoltan. Odajöttek és leültek mellém az ágyra.

- Nézd, találkoztunk Chloe-val, és elmesélt mindent.

- Minden mindent?

- Igen, minden mindent. A csókot, és hogy mit beszéltetek. Szerintünk, van abban igazság, mait mondott. És, tudod, tényleg látszik rajta, hogy szeret. És hogy boldoggá akar tenni.

- Tehát szerintetek adjak egy esélyt neki?

- Szerintünk, válassz kettejük közül.

- Köszi, srácok! Ti vagytok a legjobbak!

- Ezt tudjuk! – mosolygott Joe, mire végre egy picit elnevettem magam. Aztán mindketten kimentek.

Ismét csak gondoltam. Azon, amit a testvéreim mondtak. Válasszak. Igazából mindkettőnek megvan az előnye és a hátránya.

Döntöttem. Már tudom, hogy ki az, akivel lenni akarok.

Lementem a nappaliba. Joe és Kev is ott volt. Kapcsolgatták a tv-t.

- Srácok, döntöttem!

- És kit választottál?

…

A kocsimban ültem. Vezettem. Közben néhány kedves emlékre gondoltam, amit vele éltem át.

Néhány órával később már egy öltözőben ültem. A tükör előtt.

A tükörre díszként, fel volt ragasztva néhány kép. Az egyiken én voltam. Ez nagyon sokat jelentett a számomra.

Egy félórával később nyílt az ajtó.

Bejött, becsapta az ajtót, és nekidőlt. Fáradt volt. Aztán végre rávette magát, hogy elmozduljon az ajtótól. Egyenesen a tükör felé tartott. De csak lefele nézett.

Aztán végre észrevett. Hirtelen már nem is volt olyan fáradt. Inkább meglepett.

Én nem mozdultam. Ott ültem a székben, és néztem őt a tükörben.

- Nick?! – „a szem a lélek tükre” Ez nála kétszer jobban érezhető, mint bárki másnál. Annyira meglepődött, egyáltalán nem számított rám. Mégis valahol mélyen, a szemében, azt éreztem, hogy örül annak, hogy itt vagyok.  

- Szia… Miley!

,,Ne kérj tőlem olyat, amit te sem akarsz!"

 Hamar összegyűlt a 9 komment... (bár tudom, hogy nem 9 embertől, hanem volt aki kettőt is írt, de azért örülök, hogy ennyire érdekel) 8)

A képről: ezt most nem én csináltam. Mivel ilyen gyorsan fel kellett raknom az új részt, így nem volt időm képet csinálni.

Valaki az előző résznél a kommentjében kérdezte, hogy mi van azzal a képpel, aminek egy kisebb részletét már láthattátok.. na hát arra várni kell egy picit, ugyanis a képeket mindig úgy csinálom, hogy menjen a témához, és az viszont most nem megy ehhez/ezekhez a témához.

Remélem ez a rész is tetszik... és hogy itt is ömleni fognak a kommentek! 8)8)8) Vicky

Miley szemszöge

- Kérlek, hallgass meg! Chloe-val szakítottak, és el volt keseredve, és… megcsókolt, de nem jelentett semmit!

- Nick! A csók mindig jelent valamit! Miért csókoltad vissza? Miért?

- Én csak…

- Te csak mi? Te csak megint hazudtál nekem!

- Nem, én csak… kérlek, bízz bennem, és higgy nekem, amikor azt mondom, hogy csakis téged szeretlek.

- Nem! Többé már nem bízok benned, és nem hiszek neked! Menj vissza Chloe-hoz, és mond azt neki, hogy vele leszel, örökre! Mondd azt neki, hogy csakis őt szereted… mert engem már nem érdekel! – majd, sírva hátat fordítottam.

- Csak adj egy esélyt!

- Hány esélyt adjak még?! – kiabáltam, s közben visszafordultam. Akaratlanul is észrevettem, hogy Chloe az öltözője ajtajába áll, és néz minket. Nem szóltam semmit, csak elmentem Nick mellett, Chloe-hoz, és arcon vágtam.

Nem éreztem ettől jobban magam, de egyszerűen ez kellett…

A szobámban ültem. Töprengtem. Ezt csináltam kb. 3 napja. Annyian hívtak, hogy menjek ide, meg oda, de én egyikre sem válaszoltam.

Lenéztem a kezemre, és megláttam a gyűrűt. Az eljegyzési gyűrűt, amit ő adott nekem. Újra sírni kezdtem.

Tudom, hogy az, lett volna a legtisztább, ha leveszem, de nem akartam. Akármit is tett, akkor is őt szeretem. 

De megbántott. Tényleg megbántott. És ezt nem tudom elfelejteni. Nem megy. Becsukom a szemem, és az van előttem, ahogy csókolóznak.

A turnét lemondtam. Felhívtam Nick apját, és megmondtam neki, hogy nem megyek velük, hanem egyedül. Viszont akkor egy héttel előbb, szóval 2 nap múlva megyek. Már készülődnöm kellett volna, de nem akartam. Semmihez sem volt kedvem.

Bekapcsoltam a mobilom, mert már tegnap kikapcsoltam, hogy ne hívjanak.

Miután bekapcsolt ez a hang fogadott:”Önnek 47 nem fogadott hívása van!”

Megnéztem, és mind a 47 Nick volt.

Persze, hogy ezt is telefonon akarja megbeszélni.

Mit is vártam…

2 nappal később…

Itt az idő.

Indulnom kell a turnéra. Örültem neki, mert legalább végre elvonja majd valami a figyelmemet.

Pakoltam befele a bőröndömbe. Egy kép került a kezembe, az éjjeli szekrényemről. Nick volt rajta.

5 perce, csak fogtam a kezemben, és néztem. Nem tudtam, hogy mit tegyek vele. Végül elraktam a bőröndömbe.

- Kicsim! Gyere! Indulnunk kell! – szólt be anyu. Erre a turnéra most csak ő jön, mert apunak megmondtam, hogy maradjon itt, és legyen többet Noah-val és Braison-nal.

Lent elbúcsúztam mindenkitől, majd beültünk a kocsiba anyuval.

Elmentünk egy elzárt parkolóba, ahol a turné buszom állt.

Bemutatkozott a sofőr, majd bepakolta a cuccunkat. Addig mi körbenéztünk a buszban. Elképesztő belülről. Minden van benne, ami kell.

Később felszállt a sofőr is.

- Indulhatunk? – anyu is rám nézett.   

- Igen. Induljunk. – majd leültem. Néztem kifele az ablakon. Egy perc sem telt el, a busz megállt.

- Mi a baj? - kérdeztem anyut, de addigra a buszos is hátrajött.

- Valaki… azt hiszem, hogy szeretne beszélni veled. – mondta nekem, majd odahívott, és kinyitotta az ajtót.

Nick állt kint.

Odamentem hozzá, de nem szóltam semmit.

- Szia! – ennyit nyögött ki először. Nem köszöntem neki vissza, csak néztem őt, dühösen, és csalódottan. – Miley! Kérlek… kérlek, ne menj el! – könyörgött, s közben megfogta a kezem. Én, mintha valami szúrós növény ért volna a kezemhez, gyorsan elvettem.

- Nick, ne kérj tőlem olyat, amit te sem akarsz! Ne kérd tőlem, hogy menjek hozzád! És ne kérd tőlem, hogy maradjak itt… mert nem fogok!

- Ne taszíts el magadtól újra, kérlek!

- Újra? – ráncoltam össze a szemöldököm, mert nem értettem, hogy mire gondol.

- Igen. Amióta ismét együtt vagyunk, folyton az érzem, hogy vársz arra, hogy eltaszíts magadtól!

- Remek. Megcsókolod azt a ribancot. És én taszítalak el magamtól!? – és kitört belőlem a sírás. Egyik táskám ott állt a buszban. Bementem, és kivettem belőle egy cd tartót.

- Ha annyira el akarlak magamtól taszítani, akkor miért vettem meg az összes alkalommal minden átkozott albumot, amivel csak találkoztam az elmúlt két évben?! – kiabáltam, miközben megmutattam Nicknek az a temérdek Jonas Brothers cd-t, amit megvettem, mert tudtam, hogy ő a dalaiban adja ki magát igazán. – When You Look Me In The Eyes!? – és odadobtam neki egy albumot. – Sorry?! – és egy újabbat. – Stay?! – és még egyet. – Azt kívánom, bárcsak sosem írtad volna meg ezeket, a dalokat, mert nem is gondoltad őket komolyan! - a fejét lesütötte, és csak a földet nézte. 

Egy kicsit lenyugodtam. Közelebb léptem hozzá, és a kezeimet az arcára helyeztem.

- Így töltöttem az elmúlt néhány évet! Vágytam rád! De most… - s közben lassan odahajoltam, és megpusziltam az arcát, majd ezzel fejeztem be – viszlát, Nick! – aztán megfordultam.

- Kérlek… könyörgöm! Ne menj el! – halottam a hangját. Éreztem, hogy nagyon erősen visszatartja a sírást.

- Sajnálom! – válaszoltam halkan, majd sírva, visszaszálltam a buszra. – Menjünk! Most! – kiabáltam a sofőrnek, aki erre egyből elindult. Az ablaknál még visszanéztem. Nick ugyanúgy állt ott, mint ahogy otthagytam…        

,,Sosem fog elmúlni!"

  

Meghoztam az új részt... remélem, hogy olyan izgalmas, amilyenre terveztem. Rajtatok áll, hogy milyen gyorsasággal tegyem fel a következő részt, mert (csak úgy szólok) már az is megvan... 10, vagy minimum 9 komment és azonnal felrakom a következő részt!!

Másnap reggel ismét úgy keltem fel, hogy Nick nem volt mellettem. Vártam néhány percet, addig lustiztam egy picit.

Nem sokkal később Nick lépett be az ajtón, egy tálcával a kezében. A tálcán a reggeli volt, és egy szál vörös rózsa.

- Jó reggelt, kicsim! – oda jött, leült mellém, a tálcát lerakta az ölembe, és adott egy puszit az arcomra. – Jól aludtál? – én viszont nem tudtam válaszolni. Szóhoz sem jutottam, mert erre az egy dologra nem számítottam. Nem várt sokat, hogy válaszoljak, hanem folytatta – Figyelj, beszéltem apuékkal, és szóba hoztam azt is, hogy mivel neked most jelent meg az új albumod, így jöhetnél… szóval, nagy dobás lenne egy Jonas Brothers-Demi Lovato-Miley Cyrus turné, és legalább mi is többet lehetnénk együtt, tehát… ha úgy alakul, lenne kedved velünk jönni a turnéra? – ezzel nem segített sokat, hogy meg tudjak szólalni. Végül csak ennyi jött ki a számon:

- Ez most komoly?

- Teljesen.

- Persze, hogy megyek! – majd megöleltem, olyan szorosan, ahogy csak tudtam. – De, ezt hogy intézted el?

- Nem volt könnyű, és még nem biztos, de… nagyon remélem, hogy összejön. – akkora mosoly keletkezett az arcomon, hogy még én sem láttam ilyet. Ismét megöleltem, egyszerűen nem tudtam betelni vele. Annyira édes, és aranyos tőle, hogy ezt megtette.

- Szeretlek! – mondtam, mélyen a szemébe nézve.

- Remélem is! – vágott egy mosolyt. Aztán összekulcsolta a kezét az enyémmel. Azzal a kezemmel, amin a gyűrű van. Mindketten arra szegeztük a tekintetünket. Sokáig csak a gyűrűt néztük, és nem szóltunk semmit.

Majd Nick szólalt meg először.

- Most viszont be kell, menjek a Disney-hez. Aztán meg lesz egy csomó interjú a turnéval kapcsolatban. Például este 8-kor, megyünk David Letterman műsorába. 

- A mai napom nekem is tele van. Sajnos. – sóhajtottam. – De David-hez el tudlak titeket kísérni.

- Az klassz! – mosolyodott el Nick. Aztán én is elkészültem, majd mindketten elindultunk. Nem egy kocsival, mert nekem egy interjú helyszínére kellett mennem, Nick pedig a Disney-hez ment.

Az interjúra elkészülni, aztán végig csinálni egy egész örökkévalóságnak tűnt, de nem voltam elfáradva a végén. Viszont mehettem a Hannah Montana-t forgatni, úgyhogy ennek a napnak sem volt vége.

Ahogy odaértem, gyorsan bementem, hogy ne tudjanak fényképezni a fotósok. Bent keresgéltem Nicket, de sietnem is kellett, mert már így is késésben voltam.

Nem találtam sehol, se, őt se Joe-t vagy Kevin-t.      

Bementem a forgatásra. Már mindenki ott volt, és rám várt.

Kb. 4 óra hosszát, forgattunk, és már mindenki fáradt volt. A végén a rendező odahívott mindenkit, és elmondta, hogy már csak 4 rész van hátra az utolsó epizódig, vagyis a végéig.

Igazából engem most semmi sem tudott elszomorítani, de azért rossz volt belegondolni, hogy néhány nap, és vége a forgatásnak.

Kimentem az öltözőmbe. Átöltöztem, majd kocsival hazaviharoztam.

Otthon ledobtam mindent, befeküdtem a kanapéra, és elaludtam.

Amikor kinyitottam a szemem, és rápillantottam az órára már 8 volt. Gyorsan felugrottam, és felmentem a szobámba átöltözni. Mikor kész voltam, kisminkeltem magam, hogy úgy nézze ki, mint egy ember.

Már teljesen kész voltam, szóval gyorsan kimentem a kocsimhoz, és irány a műsor.

Mikor odaértem, Nick, Joe és Kevin már ott ültek a műsorvezető, David Letterman mellett.

Egy ideig nem láttuk egymást Nickel, de aztán végre lepillantott, és meglátott. Mosolygott, és intett egyet, feltűnés nélkül. 

„Nick, minden újság címlapján Miley Cyrus-sal szerepeltek. Bár minden újság mást ír: összeköltözés, eljegyzés, szakítás, vagy, hogy egyáltalán nem is vagytok együtt. Tisztáznál itt mindent?”

Joe, Kevin és mindenki Nickre szegezte tekintetét. Ő pedig csak mosolygott. Aztán rám nézett. Én, pedig csak visszamosolyogtam rá.

„Az igazság az, hogy igen, együtt vagyunk Miley-val, de a testvéreimmel együtt, sohasem szoktam nagyon kiteregetni a magánéletem. Amiről kell tudniuk a rajongóknak és a sajtónak, az tudják. Úgy gondolom, hogy a többi a mi dolgunk.”

David még kérdezgette erről a dologról, de Nick nem tért el a válaszától, aminek nagyon örültem. Én sem akartam, hogy mindent tudjanak rólunk.

Miután vége lett az interjúnak lejöttek Nickék. Odamentem és megöleltem, üdvözlésképpen.

- Bocsi, hogy késtem. – mondtam közben.    

- Semmi baj. – hallottam lágy hangját.

Hazamentünk, de egyből, mindketten az ágynak vettük az irányt. Hosszú nap volt a mai, ráadásul a holnapi sem lesz rövidebb.

Át sem öltöztünk, csak lefeküdtünk az ágyra, és aludtunk.

Reggel szinte egyszerre keltünk fel. Elkészültünk, aztán megreggeliztünk. Mindvégig egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz, és ez elég rossz volt.

- Mennem kell! – pillantott Nick az órájára. – Vigyelek el?

- Igen. – válaszoltam lehangolóan, majd elindultunk a kocsijához.

Útközben sem szóltunk egymáshoz. Majd végre Nick megszólalt.

- Baj van?         

- Ami azt illeti, igen. Kezdünk elhidegülni egymástól, nem gondolod? Tegnap este, és ma reggel sem szóltunk egymáshoz. – pont mire a mondatom végére értünk, megérkeztünk a parkolóba. Nick nem szólt semmit, csak figyelte azt, hogy hol van szabad hely. Mikor végre megállt, felém fordult, kezét becsúsztatta a hátamhoz, majd gyengéden odaszorított magához és megcsókolt. A csók után az arcomra adott egy puszit, és ezt mondta

- Nézd, tegnap fáradt voltam, de ez nem azt jelenti, hogy kezdünk elhidegülni egymástól, oké? Csak bízz bennem, és hidd el, hogy örökre szeretni foglak! Ez sosem fog elmúlni.  – mint mindig, most is sikerült megnyugtatni. Befele, már úgy, mint régen, kézen fogva, széles vigyorral mentünk.

Bent a folyosón találkoztunk Demivel és Joe-val, akik nagyon jól elvoltak egymással.

- Sziasztok! – köszöntem oda, majd megöleltem Demit és Joe-t is.  

- Hello! – mosolygott Demi, ahogy mindig. – Látom, már minden rendben. – súgta oda nekem, amikor megöleltem.

- Igen, teljesen! – mosolyogtam én is, majd odabújtam Nick-hez. Ott beszélgettünk négyen, majd láttuk, hogy Chloe jön.

- Szia Chloe! Mi újság? – köszönt Nick, de Chloe nem válaszolt, csak elment mellettünk, és próbálta eltakarni, hogy sír. Mi csak néztük, majd amikor teljesen eltűnt a folyosóról, Nick megszólalt.

- Utána megyek, megnézem, hogy mi a baja. – de megfogtam a karját, és visszahúztam.

- Ne, Nick!

- Miley, ő a barátom! Csak megnézem, hogy mi van vele! – majd megpuszilt, és elment Chloe után. Én pedig próbáltam ugyanolyan nyugodt maradni, és beszélgetni tovább Demi-ékkel.

Nick szemszöge

Utána mentem, de már nem láttam a folyosón. Biztos bement az öltözőjébe – gondoltam.

Nem kopogtam, csak benyitottam, lassan. Ahogy gondoltam, bent volt, és sírt a sminkes asztala előtt.

- Szia. – majd behajtottam az ajtót. – Mi a baj? – kérdeztem tőle, halkan.

- Semmi. – válaszolta, kissé gorombán.

- Ugyan, látom, hogy van valami – közben egy picit közelebb mentem. – Szóval?

- Szakított velem a barátom. – nyílt meg végre.

- Miért?

- Mert nincs elég időm rá. – válaszolta egyből, s ezzel csak még jobban sírni kezdett.

- Nézd, hidd el… ő veszített többet. – mire Chloe egy pici mosolyra húzta a száját. Felállt és a karjaimba borult, én pedig, mint egy barát, szorosan átöleltem. – Nyugodj meg! – majd elhúzódott. Mosolyogni akartam, de akkor olyan dolog történt, amire nem számítottam. Chloe megcsókolt. És fogalmam sincs, hogy miért, de… visszacsókoltam. 

Utána, amikor észbe kaptam, gyorsan elhúzódtam.

Éreztem, hogy valaki néz minket. Biztos mindenkinek van ilyen érzése időnként, hogy egy személy csak őt nézi. Én is ezt éreztem. És igazam volt.

Oldalra néztem, ugyanolyan megilletődött arccal, és Miley-t láttam meg, amint az ajtóban áll, és a könnyeivel küszködik.

Aztán gyorsan letörölte, és elindult kifele, futva.

- Miley! – futottam utána. Ő viszont, mintha meg sem hallotta volna. Mikor végre utolértem, megfogtam a kezét, és megfordítottam. Ő viszont kihúztam az övét, az én kezemből.

- Ne érj hozzám! – ahogy rám nézett… úgy nézett rám, ahogy még senki. Fájdalom, düh és csalódottság áradt a szeméből egyszerre...

„Élj a jelenben, és tedd olyanná, hogy érdemes legyen visszaemlékezni rá.”

Végre meghoztam a legújabb részt. Tényleg sajnálom, hogy ennyit kell várnotok, de egyszerűen nincs időm. Viszont most volt, úgyhogy megírtam, és megcsináltam a képet. Ez egy nagyobb képből van kivágva, amit szintén én csináltam. Majd a következő részhez láthatjátok a teljes képet. 
Ebben a részben leginkább az elején észrevehetitek, hogy eléggé költőin fogalmazok. xD Nem tudom miért, egyszerűen rám jött. Elolvashatjátok ez elején az egyik kedvenc idézetemet is. A másik nagy kedvencemet még a 9. részben láthattátok. Remélem tetszik ez a rész is, és hogy kommenteltek. Még mindig ti vagytok a legjobban! 8D Vicky

 - Úgy szeretnék így maradni… - szorított magához Nick, miközben a fejem a mellkasára helyeztem.

- Jó lenne… - helyeseltem mosolyogva. Mostanra teljesen elfelejtettem az egész veszekedést, már nem is érdekelt. Csak az, hogy Nickel lehetek. És az, hogy hallom, ahogyan azt mondja, hogy ő is így akar maradni, az, valami leírhatatlan érzés.

Ahogy ott feküdtünk az ágyon, egyáltalán nem gondoltam sem a múltra, sem a jövőre. Nem érdekelt, hogy min vesztünk össze egy hete, vagy egy órája, és nem érdekelt, hogy néhány hónap múlva turnézni megy.

Eszembe jutott egy Scott Taylor idézet, ami pont ide illett.  

„Ne tekints hátra, ne vájkálj a múltban, mert, ami elmúlt, az elmúlt. És ne aggodalmaskodj a jövőd miatt, mert az messze van. Élj a jelenben, és tedd olyanná, hogy érdemes legyen visszaemlékezni rá.”

Igen. Én is ezt akarom. A jelennek élni. Nick Jonassal. Nick Jonassal, akit tényleg, mélyen, a szívemből szeretek.

Tudom, hogy sok rossz dolgot tettem eddig, sok rossz döntést hoztam, és hogy fogok is, de ha ránézek erre a srácra itt mellettem, akkor egyfajta megváltást látok.

Egy olyan embert, aki nem abból ítél meg, amit a magazinokban olvas, hanem amit bennem lát. Amit bennem érez. És nekem ennyi elég. Ha az egész világ rosszat gondolna rólam, de ő nem, nekem már az elég lenne.

Tudom, hogy nem vagyok egyedül. Érzem, hogy amikor majd minden darabokra hullik, ő akkor is itt lesz mellettem.

Egyszerűen minden, de tényleg minden rendben van.

Nick megtörte ezt a hosszú csendet.

- Min gondolkodsz?

- Rólad. – s közben felnéztem rá – Hogy mennyire boldoggá tudsz tenni. – Nick csak mosolygott. Aztán ezt mondta kissé nevetve:

- Én pedig azon, hogy szerintem egész életemben nem mosolyogtam, annyit, mint amióta újra együtt vagyunk. – én is nevettem vele. Aztán véletlenül rápillantottam az órára.

- Váó! Már hajnali fél kettő. – Nick is ránézett az órára, de ő ugyanolyan nyugodt maradt, majd ezt mondta:

- Hát igen, mert valakinek – közben rám mutatott – este fél tizenegykor volt kedve kint az esőben fogócskázni. – mire én rányújtottam a nyelvem, de utána nem bírtam ki, hogy ne nevessek.

- Szerintem most már aludni kéne, mert holnap nekem korán kell kelni. Megyek forgatni az új klipemet.

- A Who Ons My Heart számodnak, igaz?

- Honnan tudod? – húztam fel a szemöldököm.

- Attól, hogy szakítottunk, én figyelemmel követtelek. – mosolygott, mire én is mosolyra húztam a számat, és megkérdeztem:

- Nem akarsz elkísérni?

- A holnapom pont szabad, szóval persze.

- Klassz. – majd megpusziltam. – De most már tényleg aludjunk.

Bár én sem, és ő sem volt álmos, azért kellett volna, mert nem fogunk tudni reggel kikászálódni az ágyból

Nick el is hallgatott… egy ideig.

- Miley, már alszol?      

- Még nem. – sóhajtottam. Gondoltam, hogy biztos csak egyszer megkérdezte… de nem.

- Miley, fent vagy még? – súgta oda.

- Már igen. – sóhajtottam újra. – Nick, csak aludj! Holnap nem fogsz bírni, felkelni.

- Én mindig felbírok.

- Oké, majd holnap meglátjuk. – aztán végre elhallgatott. De csak egy ideig.    

Ezt csinálta kb. 15 percen át. Már eléggé kiakadtam, mégis csak nevettem rajta. Végül megunta és elaludt.

Reggel, most volt először, hogy én keltem fel hamarabb. Fél hét volt. Fel akartam ébreszteni őt is, de olyan édesen aludt, hogy nem volt szívem felkelteni. Bementem a fürdőbe, lezuhanyoztam, felöltöztem, majd lementem a konyhába. Már hét óra volt, mire megreggeliztem, és akkor eldöntöttem, hogy akármilyen aranyos is, felkeltem Nicket, mert elkésünk.

Felmentem a szobába, odamentem az ágyhoz, leültem mellé, és megpusziltam a száján. Erre egyből kinyitotta a szemét.

- Jó reggelt!

- Neked is! – mondta egy ásítás közben. Majd a másik oldalára fordult, és aludni akart tovább.

- Na, nem alszol tovább! Elkésünk. Gyerünk! – mondtam, közben ráültem a lábára. Ettől persze nem tudott tovább aludni, ezért felállt, és bement a fürdőbe. Ott volt egy 15 percig, majd végre kijött. Kint már teljesen olyan volt, mint délután. Eléggé fitt. Odajött, kezeit a derekamra helyezte, majd megcsókolt.

- Ezt már szeretem! – mosolyogtam rá a csók után.

Aztán kézen fogva, mint mindig, elindultunk kifele. Kint a paparazzik startra készen vártak. Odaviharoztak hozzánk, és kérdezgettek. Mi, most is, egyikre sem válaszoltunk, csak beszálltunk Nick kocsijába. Még beugrottunk egy kávéért a Starbucks-ba, majd elindultunk a helyszínre, ahol majd a klipet forgatjuk. Ez egy hatalmas nagy, Amerika egyik legnagyobb kastélya volt.

Gyönyörű, kívülről-belülről, de nem volt túl sok időm nézelődni, mert mennem kellett átöltözni. Néhány furgon állt kint, és a legelső volt az enyém. Nickel bementünk. Ő leült, én pedig átöltöztem.

Majd mindketten átsétáltunk a kastélyba. Nick megállt a kamerák mögött, én pedig ráfeküdtem egy ágyra, és énekeltem a dalt…

Már kb. 5 órája, csak forgatunk. Nick mindvégig ott volt. Már csak egy jelent volt, ahol táncolok a tömegben, és közben persze éneklek. 

Ennél a résznél arra gondoltam, hogy lehet jobb lett, volna nem meghívni Nicket, mert itt néhány sráchoz kellesz, dörzsölődjek tánc közben. De biztos megérti majd.

Másfél óráig ezen az egy jeleneten dolgoztunk, és végül kész lett. Már nagyon örültem neki, mert a tegnap este után kicsit fáradt lettem.

A végső simítások után odamentem Nick-hez.

- Na, hogy tetszett?

- Nagyon klassz lett, tényleg! Az utolsó jelenet a kedvencem…

- Tudod, hogy csak a klip kedvéért táncoltam úgy?!

- Persze, tudom. – mosolygott, de most sem tudtam leplezni, hogy ez egy kényszer mosoly.

- A mai nap többi részében a tied vagyok. – majd dőltem odafele, hogy megcsókoljam, de ő elhúzódott.

- Az a helyzet, hogy nekem mennem kell egy interjúra.

- Akkor elkísérlek. – vágtam rá egyből, mire Nick, ugyanilyen gyorsasággal ezt válaszolta:

- Nem. Nem kell! Hazaviszlek, és aztán megyek. – válaszolta, majd kiment a kocsijához.

Én még elmentem a furgonba felöltözni, közben csak ezen járt az eszem. Nem értem, hogy miért haragudott meg ezért. Hisz ez csak egy klip. Na mindegy, arra gondoltam, hogy majd úgy is lenyugszik.

Kimentem. Láttam, hogy már a kocsiban ült. Odamentem, és beültem mellé. Meg sem szólalt, csak beindította a kocsit, és hazafele vette az irányt. Annyira rosszul éreztem magam az úton. Akaratlanul is bántott ez az egész.

A ház előtt nem állt meg, hanem behajtott, hogy a paparazzik ne rohamozzanak meg. Bent már teljesen megállt.

Hezitáltam, hogy most mit tegyek, vagy mondjak. Aztán arra jutottam, hogy odadőltem, és adtam neki egy puszit az arcára. Nem csinált semmit, rám sem nézett. Éreztem, hogy tényleg bántja ez az egész.

- Akkor, este visszajössz? – kérdeztem, kicsit zavartan.    

- Nem tudom. Nem hiszem. – válaszoltam, s közben egy szempillantást sem vetett rám.

- Mindent értek. – válaszoltam, majd makacsul, egy szó nélkül kiszálltam a kocsiból. Az ajtónál visszanéztem, de Nick meg sem állt, csak gyorsan kihajtott.

Bementem az ajtón, és leültem a kanapéra. Ránéztem a gyűrűmre, és egyből az a gondolat hasított belém, hogy ha most egy kis dolgon összeveszünk, vagy megharagszik, akkor mi lesz velünk később?

Ott maradtam a kanapén, és kapcsolgattam a tv-t. Vártam Nicket. Tudtam, hogy ezt az interjú-dumát csak kitalálta, de bíztam benne, hogy hátha visszajön. Este kilenc volt már, de Nick sehol. Beletörődtem, hogy nem jön vissza. Ma biztos nem. Felmentem a fürdőmbe, és lezuhanyoztam. Majd pizsamára öltöztem, és befeküdtem az ágyamba. Nem nagyon tudtam aludni, de azért lekapcsoltam a lámpát, hátha elalszok.

Egyszer csak hallottam, hogy valaki a nevemen szólít, halkan, szinte suttogva. Megfordultam, és láttam, hogy Nick jött be, az ajtón. Mosolygott. Nem szóltam semmit, csak visszamosolyogtam. Odajött, mire én felültem. Még mindig csend volt, és ő még mindig mosolygott. Közelebb dőlt, annyira, hogy homlokát az enyémhez érintse.

- Sajnálom.

- Ne, nem érdekel. – majd megcsókoltam. A csók közben mindkét kezemet az arcára helyeztem.

- Nem lesz több ilyen, megígérem! – súgta oda nekem.

Majd odabújt mellém a takaró alá, és kezével átkarolta a derekam.