,,Ne kérj tőlem olyat, amit te sem akarsz!"

 Hamar összegyűlt a 9 komment... (bár tudom, hogy nem 9 embertől, hanem volt aki kettőt is írt, de azért örülök, hogy ennyire érdekel) 8)

A képről: ezt most nem én csináltam. Mivel ilyen gyorsan fel kellett raknom az új részt, így nem volt időm képet csinálni.

Valaki az előző résznél a kommentjében kérdezte, hogy mi van azzal a képpel, aminek egy kisebb részletét már láthattátok.. na hát arra várni kell egy picit, ugyanis a képeket mindig úgy csinálom, hogy menjen a témához, és az viszont most nem megy ehhez/ezekhez a témához.

Remélem ez a rész is tetszik... és hogy itt is ömleni fognak a kommentek! 8)8)8) Vicky

Miley szemszöge

- Kérlek, hallgass meg! Chloe-val szakítottak, és el volt keseredve, és… megcsókolt, de nem jelentett semmit!

- Nick! A csók mindig jelent valamit! Miért csókoltad vissza? Miért?

- Én csak…

- Te csak mi? Te csak megint hazudtál nekem!

- Nem, én csak… kérlek, bízz bennem, és higgy nekem, amikor azt mondom, hogy csakis téged szeretlek.

- Nem! Többé már nem bízok benned, és nem hiszek neked! Menj vissza Chloe-hoz, és mond azt neki, hogy vele leszel, örökre! Mondd azt neki, hogy csakis őt szereted… mert engem már nem érdekel! – majd, sírva hátat fordítottam.

- Csak adj egy esélyt!

- Hány esélyt adjak még?! – kiabáltam, s közben visszafordultam. Akaratlanul is észrevettem, hogy Chloe az öltözője ajtajába áll, és néz minket. Nem szóltam semmit, csak elmentem Nick mellett, Chloe-hoz, és arcon vágtam.

Nem éreztem ettől jobban magam, de egyszerűen ez kellett…

A szobámban ültem. Töprengtem. Ezt csináltam kb. 3 napja. Annyian hívtak, hogy menjek ide, meg oda, de én egyikre sem válaszoltam.

Lenéztem a kezemre, és megláttam a gyűrűt. Az eljegyzési gyűrűt, amit ő adott nekem. Újra sírni kezdtem.

Tudom, hogy az, lett volna a legtisztább, ha leveszem, de nem akartam. Akármit is tett, akkor is őt szeretem. 

De megbántott. Tényleg megbántott. És ezt nem tudom elfelejteni. Nem megy. Becsukom a szemem, és az van előttem, ahogy csókolóznak.

A turnét lemondtam. Felhívtam Nick apját, és megmondtam neki, hogy nem megyek velük, hanem egyedül. Viszont akkor egy héttel előbb, szóval 2 nap múlva megyek. Már készülődnöm kellett volna, de nem akartam. Semmihez sem volt kedvem.

Bekapcsoltam a mobilom, mert már tegnap kikapcsoltam, hogy ne hívjanak.

Miután bekapcsolt ez a hang fogadott:”Önnek 47 nem fogadott hívása van!”

Megnéztem, és mind a 47 Nick volt.

Persze, hogy ezt is telefonon akarja megbeszélni.

Mit is vártam…

2 nappal később…

Itt az idő.

Indulnom kell a turnéra. Örültem neki, mert legalább végre elvonja majd valami a figyelmemet.

Pakoltam befele a bőröndömbe. Egy kép került a kezembe, az éjjeli szekrényemről. Nick volt rajta.

5 perce, csak fogtam a kezemben, és néztem. Nem tudtam, hogy mit tegyek vele. Végül elraktam a bőröndömbe.

- Kicsim! Gyere! Indulnunk kell! – szólt be anyu. Erre a turnéra most csak ő jön, mert apunak megmondtam, hogy maradjon itt, és legyen többet Noah-val és Braison-nal.

Lent elbúcsúztam mindenkitől, majd beültünk a kocsiba anyuval.

Elmentünk egy elzárt parkolóba, ahol a turné buszom állt.

Bemutatkozott a sofőr, majd bepakolta a cuccunkat. Addig mi körbenéztünk a buszban. Elképesztő belülről. Minden van benne, ami kell.

Később felszállt a sofőr is.

- Indulhatunk? – anyu is rám nézett.   

- Igen. Induljunk. – majd leültem. Néztem kifele az ablakon. Egy perc sem telt el, a busz megállt.

- Mi a baj? - kérdeztem anyut, de addigra a buszos is hátrajött.

- Valaki… azt hiszem, hogy szeretne beszélni veled. – mondta nekem, majd odahívott, és kinyitotta az ajtót.

Nick állt kint.

Odamentem hozzá, de nem szóltam semmit.

- Szia! – ennyit nyögött ki először. Nem köszöntem neki vissza, csak néztem őt, dühösen, és csalódottan. – Miley! Kérlek… kérlek, ne menj el! – könyörgött, s közben megfogta a kezem. Én, mintha valami szúrós növény ért volna a kezemhez, gyorsan elvettem.

- Nick, ne kérj tőlem olyat, amit te sem akarsz! Ne kérd tőlem, hogy menjek hozzád! És ne kérd tőlem, hogy maradjak itt… mert nem fogok!

- Ne taszíts el magadtól újra, kérlek!

- Újra? – ráncoltam össze a szemöldököm, mert nem értettem, hogy mire gondol.

- Igen. Amióta ismét együtt vagyunk, folyton az érzem, hogy vársz arra, hogy eltaszíts magadtól!

- Remek. Megcsókolod azt a ribancot. És én taszítalak el magamtól!? – és kitört belőlem a sírás. Egyik táskám ott állt a buszban. Bementem, és kivettem belőle egy cd tartót.

- Ha annyira el akarlak magamtól taszítani, akkor miért vettem meg az összes alkalommal minden átkozott albumot, amivel csak találkoztam az elmúlt két évben?! – kiabáltam, miközben megmutattam Nicknek az a temérdek Jonas Brothers cd-t, amit megvettem, mert tudtam, hogy ő a dalaiban adja ki magát igazán. – When You Look Me In The Eyes!? – és odadobtam neki egy albumot. – Sorry?! – és egy újabbat. – Stay?! – és még egyet. – Azt kívánom, bárcsak sosem írtad volna meg ezeket, a dalokat, mert nem is gondoltad őket komolyan! - a fejét lesütötte, és csak a földet nézte. 

Egy kicsit lenyugodtam. Közelebb léptem hozzá, és a kezeimet az arcára helyeztem.

- Így töltöttem az elmúlt néhány évet! Vágytam rád! De most… - s közben lassan odahajoltam, és megpusziltam az arcát, majd ezzel fejeztem be – viszlát, Nick! – aztán megfordultam.

- Kérlek… könyörgöm! Ne menj el! – halottam a hangját. Éreztem, hogy nagyon erősen visszatartja a sírást.

- Sajnálom! – válaszoltam halkan, majd sírva, visszaszálltam a buszra. – Menjünk! Most! – kiabáltam a sofőrnek, aki erre egyből elindult. Az ablaknál még visszanéztem. Nick ugyanúgy állt ott, mint ahogy otthagytam…