„Élj a jelenben, és tedd olyanná, hogy érdemes legyen visszaemlékezni rá.”

Végre meghoztam a legújabb részt. Tényleg sajnálom, hogy ennyit kell várnotok, de egyszerűen nincs időm. Viszont most volt, úgyhogy megírtam, és megcsináltam a képet. Ez egy nagyobb képből van kivágva, amit szintén én csináltam. Majd a következő részhez láthatjátok a teljes képet. 
Ebben a részben leginkább az elején észrevehetitek, hogy eléggé költőin fogalmazok. xD Nem tudom miért, egyszerűen rám jött. Elolvashatjátok ez elején az egyik kedvenc idézetemet is. A másik nagy kedvencemet még a 9. részben láthattátok. Remélem tetszik ez a rész is, és hogy kommenteltek. Még mindig ti vagytok a legjobban! 8D Vicky

 - Úgy szeretnék így maradni… - szorított magához Nick, miközben a fejem a mellkasára helyeztem.

- Jó lenne… - helyeseltem mosolyogva. Mostanra teljesen elfelejtettem az egész veszekedést, már nem is érdekelt. Csak az, hogy Nickel lehetek. És az, hogy hallom, ahogyan azt mondja, hogy ő is így akar maradni, az, valami leírhatatlan érzés.

Ahogy ott feküdtünk az ágyon, egyáltalán nem gondoltam sem a múltra, sem a jövőre. Nem érdekelt, hogy min vesztünk össze egy hete, vagy egy órája, és nem érdekelt, hogy néhány hónap múlva turnézni megy.

Eszembe jutott egy Scott Taylor idézet, ami pont ide illett.  

„Ne tekints hátra, ne vájkálj a múltban, mert, ami elmúlt, az elmúlt. És ne aggodalmaskodj a jövőd miatt, mert az messze van. Élj a jelenben, és tedd olyanná, hogy érdemes legyen visszaemlékezni rá.”

Igen. Én is ezt akarom. A jelennek élni. Nick Jonassal. Nick Jonassal, akit tényleg, mélyen, a szívemből szeretek.

Tudom, hogy sok rossz dolgot tettem eddig, sok rossz döntést hoztam, és hogy fogok is, de ha ránézek erre a srácra itt mellettem, akkor egyfajta megváltást látok.

Egy olyan embert, aki nem abból ítél meg, amit a magazinokban olvas, hanem amit bennem lát. Amit bennem érez. És nekem ennyi elég. Ha az egész világ rosszat gondolna rólam, de ő nem, nekem már az elég lenne.

Tudom, hogy nem vagyok egyedül. Érzem, hogy amikor majd minden darabokra hullik, ő akkor is itt lesz mellettem.

Egyszerűen minden, de tényleg minden rendben van.

Nick megtörte ezt a hosszú csendet.

- Min gondolkodsz?

- Rólad. – s közben felnéztem rá – Hogy mennyire boldoggá tudsz tenni. – Nick csak mosolygott. Aztán ezt mondta kissé nevetve:

- Én pedig azon, hogy szerintem egész életemben nem mosolyogtam, annyit, mint amióta újra együtt vagyunk. – én is nevettem vele. Aztán véletlenül rápillantottam az órára.

- Váó! Már hajnali fél kettő. – Nick is ránézett az órára, de ő ugyanolyan nyugodt maradt, majd ezt mondta:

- Hát igen, mert valakinek – közben rám mutatott – este fél tizenegykor volt kedve kint az esőben fogócskázni. – mire én rányújtottam a nyelvem, de utána nem bírtam ki, hogy ne nevessek.

- Szerintem most már aludni kéne, mert holnap nekem korán kell kelni. Megyek forgatni az új klipemet.

- A Who Ons My Heart számodnak, igaz?

- Honnan tudod? – húztam fel a szemöldököm.

- Attól, hogy szakítottunk, én figyelemmel követtelek. – mosolygott, mire én is mosolyra húztam a számat, és megkérdeztem:

- Nem akarsz elkísérni?

- A holnapom pont szabad, szóval persze.

- Klassz. – majd megpusziltam. – De most már tényleg aludjunk.

Bár én sem, és ő sem volt álmos, azért kellett volna, mert nem fogunk tudni reggel kikászálódni az ágyból

Nick el is hallgatott… egy ideig.

- Miley, már alszol?      

- Még nem. – sóhajtottam. Gondoltam, hogy biztos csak egyszer megkérdezte… de nem.

- Miley, fent vagy még? – súgta oda.

- Már igen. – sóhajtottam újra. – Nick, csak aludj! Holnap nem fogsz bírni, felkelni.

- Én mindig felbírok.

- Oké, majd holnap meglátjuk. – aztán végre elhallgatott. De csak egy ideig.    

Ezt csinálta kb. 15 percen át. Már eléggé kiakadtam, mégis csak nevettem rajta. Végül megunta és elaludt.

Reggel, most volt először, hogy én keltem fel hamarabb. Fél hét volt. Fel akartam ébreszteni őt is, de olyan édesen aludt, hogy nem volt szívem felkelteni. Bementem a fürdőbe, lezuhanyoztam, felöltöztem, majd lementem a konyhába. Már hét óra volt, mire megreggeliztem, és akkor eldöntöttem, hogy akármilyen aranyos is, felkeltem Nicket, mert elkésünk.

Felmentem a szobába, odamentem az ágyhoz, leültem mellé, és megpusziltam a száján. Erre egyből kinyitotta a szemét.

- Jó reggelt!

- Neked is! – mondta egy ásítás közben. Majd a másik oldalára fordult, és aludni akart tovább.

- Na, nem alszol tovább! Elkésünk. Gyerünk! – mondtam, közben ráültem a lábára. Ettől persze nem tudott tovább aludni, ezért felállt, és bement a fürdőbe. Ott volt egy 15 percig, majd végre kijött. Kint már teljesen olyan volt, mint délután. Eléggé fitt. Odajött, kezeit a derekamra helyezte, majd megcsókolt.

- Ezt már szeretem! – mosolyogtam rá a csók után.

Aztán kézen fogva, mint mindig, elindultunk kifele. Kint a paparazzik startra készen vártak. Odaviharoztak hozzánk, és kérdezgettek. Mi, most is, egyikre sem válaszoltunk, csak beszálltunk Nick kocsijába. Még beugrottunk egy kávéért a Starbucks-ba, majd elindultunk a helyszínre, ahol majd a klipet forgatjuk. Ez egy hatalmas nagy, Amerika egyik legnagyobb kastélya volt.

Gyönyörű, kívülről-belülről, de nem volt túl sok időm nézelődni, mert mennem kellett átöltözni. Néhány furgon állt kint, és a legelső volt az enyém. Nickel bementünk. Ő leült, én pedig átöltöztem.

Majd mindketten átsétáltunk a kastélyba. Nick megállt a kamerák mögött, én pedig ráfeküdtem egy ágyra, és énekeltem a dalt…

Már kb. 5 órája, csak forgatunk. Nick mindvégig ott volt. Már csak egy jelent volt, ahol táncolok a tömegben, és közben persze éneklek. 

Ennél a résznél arra gondoltam, hogy lehet jobb lett, volna nem meghívni Nicket, mert itt néhány sráchoz kellesz, dörzsölődjek tánc közben. De biztos megérti majd.

Másfél óráig ezen az egy jeleneten dolgoztunk, és végül kész lett. Már nagyon örültem neki, mert a tegnap este után kicsit fáradt lettem.

A végső simítások után odamentem Nick-hez.

- Na, hogy tetszett?

- Nagyon klassz lett, tényleg! Az utolsó jelenet a kedvencem…

- Tudod, hogy csak a klip kedvéért táncoltam úgy?!

- Persze, tudom. – mosolygott, de most sem tudtam leplezni, hogy ez egy kényszer mosoly.

- A mai nap többi részében a tied vagyok. – majd dőltem odafele, hogy megcsókoljam, de ő elhúzódott.

- Az a helyzet, hogy nekem mennem kell egy interjúra.

- Akkor elkísérlek. – vágtam rá egyből, mire Nick, ugyanilyen gyorsasággal ezt válaszolta:

- Nem. Nem kell! Hazaviszlek, és aztán megyek. – válaszolta, majd kiment a kocsijához.

Én még elmentem a furgonba felöltözni, közben csak ezen járt az eszem. Nem értem, hogy miért haragudott meg ezért. Hisz ez csak egy klip. Na mindegy, arra gondoltam, hogy majd úgy is lenyugszik.

Kimentem. Láttam, hogy már a kocsiban ült. Odamentem, és beültem mellé. Meg sem szólalt, csak beindította a kocsit, és hazafele vette az irányt. Annyira rosszul éreztem magam az úton. Akaratlanul is bántott ez az egész.

A ház előtt nem állt meg, hanem behajtott, hogy a paparazzik ne rohamozzanak meg. Bent már teljesen megállt.

Hezitáltam, hogy most mit tegyek, vagy mondjak. Aztán arra jutottam, hogy odadőltem, és adtam neki egy puszit az arcára. Nem csinált semmit, rám sem nézett. Éreztem, hogy tényleg bántja ez az egész.

- Akkor, este visszajössz? – kérdeztem, kicsit zavartan.    

- Nem tudom. Nem hiszem. – válaszoltam, s közben egy szempillantást sem vetett rám.

- Mindent értek. – válaszoltam, majd makacsul, egy szó nélkül kiszálltam a kocsiból. Az ajtónál visszanéztem, de Nick meg sem állt, csak gyorsan kihajtott.

Bementem az ajtón, és leültem a kanapéra. Ránéztem a gyűrűmre, és egyből az a gondolat hasított belém, hogy ha most egy kis dolgon összeveszünk, vagy megharagszik, akkor mi lesz velünk később?

Ott maradtam a kanapén, és kapcsolgattam a tv-t. Vártam Nicket. Tudtam, hogy ezt az interjú-dumát csak kitalálta, de bíztam benne, hogy hátha visszajön. Este kilenc volt már, de Nick sehol. Beletörődtem, hogy nem jön vissza. Ma biztos nem. Felmentem a fürdőmbe, és lezuhanyoztam. Majd pizsamára öltöztem, és befeküdtem az ágyamba. Nem nagyon tudtam aludni, de azért lekapcsoltam a lámpát, hátha elalszok.

Egyszer csak hallottam, hogy valaki a nevemen szólít, halkan, szinte suttogva. Megfordultam, és láttam, hogy Nick jött be, az ajtón. Mosolygott. Nem szóltam semmit, csak visszamosolyogtam. Odajött, mire én felültem. Még mindig csend volt, és ő még mindig mosolygott. Közelebb dőlt, annyira, hogy homlokát az enyémhez érintse.

- Sajnálom.

- Ne, nem érdekel. – majd megcsókoltam. A csók közben mindkét kezemet az arcára helyeztem.

- Nem lesz több ilyen, megígérem! – súgta oda nekem.

Majd odabújt mellém a takaró alá, és kezével átkarolta a derekam.