,,Kezdődjön ma az ’örökké’!"

16. rész (Miley szemszöge)
Először valahogy minden elhalványult, nem értettem, hogy mi van. Aztán észbe kaptam, hogy most Nick…
Ahogy belegondoltam, akaratom ellenére hatalmas mosolyra húztam a számat. Megint a szemébe néztem, látszott rajta, hogy teljesen komolyan gondolja az egészet bűr a szája szélén egy kis mosoly ült meg.
Végre, amikor magamban eljutottam odáig, hogy megszólaljak, ennyi jött ki a számon:
- Nick, te most… – de elakadtam. Nick egy kicsivel nagyobb mosolyt ejtett, de nem mondott semmit. Aztán végre megszólalt.
- Megkérem a kezed? – fejezte be a mondatomat, helyettem. Mikor kimondta nem akartam elhinni, bár néhány másodperccel ezelőtt ugyanerre gondoltam. Még annál is jobban mosolyogtam, és ha akartam volna, akkor sem tudtam volna abbahagyni.
- Nick, zavarba hozol… - nevettem, mert még mindig azt hittem, hogy csak viccel.
- Miért? – kérdezte, már nevetve Nick. Én is csak nevetve tudtam válaszolni.
- Mert… még csak 17 évesek vagyunk… abnormális - mondtam egy, a fő indokot, pedig igazából nem érdekelt.
- És aztán –nevette még mindig, aztán hirtelen elkomolyodott – Igazából soha nem akartam normális lenni… veled nem! Nézd, szeretlek, te szeretsz?
- Persze, hogy szeretlek! – válaszoltam egyből.
- Akkor mi tart vissza?! Tudom, hogy örökre veled leszek. Örökre szeretni foglak. Kezdődjön ma az ’örökké’! Szóval újra megkérdezem: Miley, hozzám jössz? – mélyen a szemébe nézve, ismét elmosolyodtam, és válaszoltam:
- Igen! Igen! – és megcsókoltuk egymást. A csók hosszú és lassú volt, majd miután abbahagytuk, Nick felhúzta az ujjamra a gyűrűt.
Annyira boldog lettem hirtelen. Ahhoz képest, hogy tíz perce még hulla fáradt voltam, most legszívesebben ugráltam volna. Ránéztem Nickre és az a mosoly… Látszott rajta, hogy mennyire elégedett. Átöleltem, és ahogy csak tudtam magamhoz szorítottam.
Még mindig nem akartam elhinni ezt az egészet, azt hittem, hogy csak álmodom, de nem akartam felkelni.
Most már teljesen biztos voltam benne, hogy Nick is komolyan gondolja ezt az egészet. Az ölelés közben hallottam Nick-et, amint ezt mondja:
- Nem akarlak ismét elveszíteni! – elhúzódtam tőle, de csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni, és teljes magabiztossággal válaszoltam:
- Nem fogsz! Soha többé! – mire megint magához szorított. Aztán a fejemet a mellkasára helyeztem, és csak néztünk előre. Aztán megtörtem azt a két perces csendet.
- És te ezt mégis hogy gondoltad? – néztem rá nevetve.
- Mármint mit?
- Hát ezt az egész eljegyzést? - a gyűrűmre néztem, ami már ott díszelgett az ujjamon. Még mindig a levegőben jártam...