,,Miért kell ilyen nehéznek lennie?!"

 Itt az új rész. Ezt gondolom extra nagyon várjátok, ahogy abba hagytam az előzőt... xD De hát kell ez is.. xD Na mind1, szóval most is raktam bele képeket, amik talán ismét segítenek előcsempészni a fantáziákat. 8) Ebben a részben a végén, amikor Miley kibukott egy pletykán, az egyébként tök igaz, csak éppen Nick nem volt benne... 8) Remélem ez a rész is tetszik és kommenteltek. Az előző résznél pont nem volt meg a 10, de reméljük, hogy itt meglesz, úgyhogy hajrá. 8)

- N-Nick... - mondtam halkan, szinte suttogva, de épp elég hangosan, hogy Ő hallja. Lassan felnézett. Le akartam állítani, de aztán a szemeink találkoztak. Két kezem az arcára helyeztem. -… Csókolj meg…

Elégedetten mosolygott, majd azt tette, amit mondtam. Erőszakosan és durván megcsókolt. Egyáltalán nem úgy, mint régen. Beletúrtam a hajába, és csak élveztem a csókot, ami hosszú volt, és szenvedélyes.

Picit ledőlt, éppen csak annyiért, hogy megfogja a combjaimat, és felemeljen, anélkül, hogy a csók megtört volna. Lábaimat a hátánál összekulcsoltam, a kezeimet, pedig az arcáról, a nyakára tettem.

Bal kezével még mindig fogta az egyik lábam, a jobbal, pedig lassan, de határozottan felfele haladt.

A csókot megtörve, az arcomat kezdte csókolgatni, majd ezt súgta a fülembe: „Gyönyörű vagy.” A szavai miatt teljesen elpirultam. Egy apró mosoly jelent meg a számon, majd megpusziltam a nyakát, és kigomboltam az első gombot az ingén. Mikor végeztem az összessel, ledobtam róla. A pólón keresztül, ami még rajta volt, végig simítottam a mellkasát.

Azt akartam, hogy ez a pillanat örökké tartson. De aztán megzavart az ajtónyitás hangja. Demi állt ott, hatalmas szemekkel.

- Váó! Azt hittem, hogy ölitek egymást, de… úgy látom, hogy sikerült… megbeszélnetek, azt hiszem. – majd egy rövid, és legfőképpen kínos csend következett - Na mindegy, tegyetek úgy, mintha be sem léptem volna. – és ezzel együtt, gyorsan kiment, és bezárta maga után az ajtót. Mindketten kuncogtunk rajta egy kicsit, majd Nick felém fordult.

- Nem kéne ezt tennünk. Nem itt. Nem most. – törtem meg a csendet. Fájt ezeket, a szavakat kimondanom, hiszen épp annyira akartam, amennyire Ő, de mint mindig, most is az eszemre hallgattam és nem a szívemre. Nick bólogatott, majd gyengéden letett.

- Tudod, amikor rád gondolok, mindig csak jók jutnak eszembe, de aztán… beugrik az, hogy mikor kórházban voltam, te elmentél, és azt sem tudtad, hogy élek vagy halok. Valószínűleg nem is érdekelt.

- Nick…

- Mi az?! Talán nem így van. Miért, Miley?! Miért kellett elrontanod mindent?! Leribancozod Chloe-t, amikor Ő volt az egyetlen, aki velem volt, mindvégig?! És te olyankor hol voltál? - a szavai nagyon fájtak, mintha minden egyes betűnél valaki szíven szúrna, de megértettem Őt.  - Ja, persze. Filmet forgattál és turnéztál. Mi mást?! És velem mi van?! Akit állítólag „Mennyire szeretsz, és oda adnál mindent érte.”

- Te is tudod, hogy ez így van.

- Remekül ki tudod mutatni. – majd egy picit lenyugodott és ezt kérdezte. – Jelentett ez neked valamit? – utalva az előző jelenetünkre.

- Miért, neked? – kérdeztem vissza, nem voltam benne biztos, hogy el kéne mondanom, hogy ez jelentett nekem mindent. Egy rövid csend után, ezt válaszolta, szomorú szemekkel, lefele nézve.

- Nem. Semmit. Csak egy kis… pillanatnyi fellángolás volt. – és ezzel felvette az ingét, majd kiviharzott a szobából. Én pedig csak ott álltam, könnyes szemekkel. Nem akartam elhinni ezt az egészet. Direkt akarja nehezebbé tenni nekem?!

Nick szemszöge

- Miért, neked? – kérdezett vissza, s látszott rajta, hogy nem biztos abban, mit kellene felelnie. Én sem voltam az. „Nagyon sokat jelentett.” – gondoltam magamban, de az a tüske még mindig ott volt, ezért ez volt a válaszom.

- Nem. Semmit. Csak egy kis… pillanatnyi fellángolás volt. – mivel láttam a fájdalmat rajta, amit soha nem akartam ÉN okozni, így felvettem az ingem és kimentem. Nem kellett sok nekem sem, hogy sírjak, de erősnek akartam mutatni magam, így beviharoztam az öltözőnkbe. Leültem a kanapéra, és a fejem a kezeimbe helyeztem. Miért kell ilyen nehéznek lennie?!

Miley szemszöge

Egy órával később

Kimentem a folyosóra, ahol találkoztam Demivel. Elindultunk a terembe, ahol a fő meeting lett volna, mielőtt kezdődik ez az egész.

És mi fogadott, amikor beléptünk? Nick flörtölt Nicole Anderson-al. Az arcát simogatta, és megnevettette, többször. Annyira féltékeny lettem. Ezt velem kellene tennie, nem vele. De nem tehettem mást így csak vártam Demivel, aki folyamatosan arról kérdezett, hogy mi volt bent. Próbáltam elterelni a szót, de lehetetlen volt.

Majd bejött egy férfi, aki azt mondta mindenkinek, hogy a mai felvétel elmarad, holnap kezdünk.

Én még egy pillantást vetettem Nick és Nicole felé, amikor azt láttam, hogy a lány mosolyog, viszont Nick felém néz.

Gyorsan félre néztem, egyenesen Demire.

- Bocsi, mennem kell, majd holnap beszélünk. – és ezzel ott hagytam, mielőtt újra kérdezgetni kezdett volna.

- De...?! És mi...?! És… nah, mindegy. – hallottam a hátam mögött Demitől, aki picit össze volt zavarodva.

Mikor hazaértem, nem tudtam mit tenni. Leültem a kanapéra, és elővettem a laptopomat. Körbenéztem néhány oldalon, de valamin megakadt a szemem. „Miley Cyrus részeg volt” Elolvastam, és az állt benne, hogy egy fotón úgy nézek ki, mint aki be van rúgva, és a barátaim támogattak a kocsimhoz. Megnéztem képet, és emlékeztem arra, hogy mikor és hol volt ez. Egy megbeszélésről jöttem, és a sok vaku annyira zavart, hogy nehezen tudtam elérni a kocsimhoz. Erre ebből kihoztak egy ilyen történetet. Pláne most, amikor amúgy sem voltam a topon, elkapott a sírás. Majd a telefonom csörögni kezdett. Próbáltam rendbe szedni magam és felvettem.

- Igen?

- Szia, Miley. Itt Nick. – nagyon meglepődtem. Mármint… miért hívna engem Nick?

- Szia… - válaszoltam, nem biztosan abban, hogy mit kéne mondanom.

- Csak gondoltam felhívlak, de… baj van? Olyan fura a hangod. – ez Ő. Egyből megérzi, ha van valami baj, és valamilyen úton-módón mindig ott terem.

- Nem, nincs semmi baj, de… tényleg ezért hívtál? – kérdeztem összezavarodottan.

- Igazából, csak hallani akartam a hangod. – nevetett egy picit, idegességében, ahogy mindig is tette. – És szeretnék bocsánatot kérni a délutániért. Nem kellett volna azt tennem.

- Semmi baj, rendben van. – mondtam, s végre egy mosoly jelent meg az arcomon.

- Miley, hallom a hangodon, hogy valami baj van, gyerünk, mondd el!

- Tényleg semmi különös. – majd egyből ezt vágta rá, mintha biztos lett volna a válaszomban.

- Rendben, akkor egy 10 perc és ott vagyok. – majd lecsapta a telefont, mielőtt bármit is tudtam volna mondani.

Ahogy ígérte 10 perc múlva meg is jött. Kinyitottam az ajtót, és ott állt.

- Szia. – mondta, halkan, alig hallhatóan. Nem szóltam semmi, csak közelebb lépett hozzá, és szorosan megöleltem. Nagyon szükségem volt rá, abban a pillanatban. Miközben öleltük egymást, gyorsan elmeséltem neki az oldalt, és hogy mit írnak.

- Miley, tudom, hogy ez nehéz, de ki kell bírni. Figyelj… - húzódott el, épp annyira, hogy két kezét az arcaimra tudja helyezni – én mindig itt leszek neked. – mondta egy hatalmas mosollyal az arcán, amit ritkán mutatott mostanában. Pedig én imádtam azt a mosolyt.  

- Megígéred?

- Megígérem. Most és mindörökké… - ezekkel, a szavakkal egy hatalmas mosolyt csalt az enyémre is. Rég hallottam ezt a mondatot, és hiányzott. Tudtam, hogy ez nekünk többet jelentett, mint bármi más. Ez volt a mi mondatunk. 

Nah, itt a vége ennek a résznek. Most lécci írja le mindenki a kommentbe, hogy (ebben a részben) melyik volt a kedvenc része, és az a rész, amit a leginkább nem kedvelt? Előre is köszönöm mindenkitől. Puszi, 

Vicky